Hadtörténelmi tanulmányok - Zalai Gyűjtemény 36/1. (Zalaegerszeg, 1995)

KELENIK JÓZSEF: A KANIZSA ELLENI VÉGVIDÉK KATONAI EREJÉNEK VÁLTOZÁSAI 1633-1638 - A veszteségek területi megoszlása a végvidéken belül

térkép és e diagram adatainak összevetésével kitapinthatóak a török betörések fő irányai, a portyák szokásos útvonalai. A két várkörzet legnagyobb létszámú vára, a Kanizsához legközelebb fekvő Kiskomárom amellett, hogy jelentős kereskedelmi és közlekedési csomópont volt, fontos szerepet játszott a Zala alsó folyásának védelmében is. Kanizsa török kézre kerülésével azonban vesztett katonai jelentőségéből. Kiskomárom ugyanis egyszerre zárta el a Zala völgyében észak, és a mocsarakon át nyugat, Kanizsa felé vezető utakat. Kanizsa elfoglalásával viszont a törökök a zalai védelmi vonalon belülre kerültek. így, bár Kiskomárom, magányos szigetként, mélyen benyúlt a török ellenőrizte területre, immár könnyen megkerülhető volt. Csökkenő startégiai jelentőségét az is mutatja, hogy bár légvonalban mindössze körülbelül 25 kilométerre feküdt Kanizsától, őrsége nem szenvedett feltűnően súlyos veszteségeket, az adott időszakot tekintve a vár létszám- és veszteségi arányai egyensúlyban voltak.(ld. 17. diagram) A zalai védelmi vonal másik alappillére Egerszeg volt. A vár, pontosabban az itteni híd megközelítése a Válicka és a Szévíz mocsarai, illetve az azokon átvezető, jól ellenőrizhető átjárók miatt nehéz és kockázatos volt, ráadásul Egerszeget viszonylag erős, sok lovassal rendelkező őrség vigyázta, a portyázok tehát jobbára elkerülték. Veszteségei ennek megfelelően több mint 8%-kal alacsonyabbak is a létszámarányától elvárhatónál. Mivel a portyák mindig a legkisebb ellenállás irányába mozogtak, a törökök az ellenőrzésük alatt tartott kanizsai völgy mentén észak felé húzódó úton indultak a hódolatlan területek felé. Csakhogy a völgyet - mivel az ott erősen összeszűkül - a kapornaki vár lezárta. Volt viszont egy másik, kevésbé ellenőrizhető út is észak felé, a Szévíz völgyének nyugati oldalán. A szévízi mocsár átjáróját, a keresztény területek "bejáratát" a mindössze 90-100 fős pölöskei palánk őrsége figyelte. Pölöske volt a Zalától nyugatra eső területek legmesszebbre előrenyúló, legelői álló őrhelye. Ha a török ott átjutott és az egerszegiek arról nem értesültek s nem vágták el az útját, már könnyen átkelhetett a Zalán. A folyón túli első vár, ami a kalandozók útját állhatta, Egervár volt. Hogy a török útja valóban erre vezethetett, mi sem bizonyítja jobban, mint hogy a pölöskei őrségnek az összes többi várénál súlyosabbak voltak a veszteségei. S jóllehet Egervár, a Zala mögött, már a védelmi rendszer hátsó, védettebb tagjai közé számított, veszteségei súlyosságát tekintve rosszabb helyzetben volt, mint a török torkában lévő Kiskomárom. A kanizsai törökök másik kedvelt kitörési útvonalát, a várak veszteségei alapján, a Zala alsó folyásánál kell keresnünk. Bár Kiskomárom rendelkezett a térség legerősebb magyar helyőrségével, mind a kanizsaiak, mind pedig a Balatontól délre levő török őrségek könnyűszerrel megkerülhették. Ha a portyázok Kanizsáról indultak, a legrövidebb úton Zalavárnál juthattak át a keresztény oldalra. Ez volt ugyanis a térségben az első olyan véghely, amely a kelet-nyugati, illetve észak-déli utak kereszteződésében igazán fontos, ellenőrző szerepet töltött be. A Balatontól délre eső területekről erre kalandozók Zalavárat ugyan még elkerülhették, de Szentgyörgyöt, a Kisbalaton kiterjedt mocsarai miatt, már semmiképpen sem. A két Zala menti várra nehezedő terhek súlya a magas veszteségi arányokból jól kiolvasható.