Közlemények Zala megye közgyűjteményeinek kutatásaiból - Zalai Gyűjtemény 28. (Zalaegerszeg, 1989)

Benda Gyula: Inventárium és paraszti gazdaság a XVIII—XIX. században

ha bizonytalanul is, de tetten érhető egy-egy eszköz változása. Hasonlóan eltérő típust vagy változást jelez a becsérték különbsége vagy megváltozása. Egy-egy jelző azonban keveset árul el a tényleges változásról: a vaseke az 1830-as években bizonyára nem azt jelenti, amit mondjuk a XIX. század végén. A vasboronáról pedig más inventáriumokból tudjuk, hogy valójában csak vasfogas borona. Mindez nehezíti a változások nyomon követését. Aprólékos elemzéssel azonban kimutatható az eszközállomány gazdagodása és modernizálódása az 1830—1840-es években. Nem becsülhető meg azonban, hogy milyen széles körre terjedt ki ez a jelenség. Korábban utaltunk arra, hogy a gazdaság termelését sem a földterület nagyságával, hasznosításával, sem a készletek segítségével nem tudjuk pontosan jellemezni. Felmerül a kérdés, hogy milyen támpontot ad ehhez az eszközállomány. Kenderfeldolgozó eszközök a leltárban a növény termelésére és feldolgozására utalnak, a tejesköcsög és köpülő, a tejfeldolgozásról árulkodik, a káposztás-, répás-, eceteshordókból a vajas- és zsírosvéndelekből ezen élelmiszer fogyasztására és valamelyik előállítására lehet következtetni. Természetesen e tárgyak hiánya nem jelenti feltétlenül azt, hogy az a termelési ág hiányzik a gazdaságból (utaltunk az eszközfelsorolások esetlegességére), de a tömeges statisztikai elemzés mégis lehetőséget ad néhány következtetés levonására. Egyértelmű a kenderfeldolgozás a keszthelyi és falusi háztartásokban, viszont megerősíthető az a korábbi ismeretünk, hogy a szövés ekkor már a takácsok privilégiuma. Igen lényeges piaci szempontból is a tejfeldolgozás elterjedésének mérése. Adataink szerint a falvakban minimálisra becsülhető a tejfeldolgozás, semmiképpen sem beszélhetünk ezen a területen specializációról. A városi gazdaságokban jelentősebb ez a tevékenység. Feltűnő, hogy szinte minden jobbágygazdaságnak igen gazdag a famegmunkáló eszközkészlete. Ez tekinthető a legelterjedtebb és legteljesebb szerszámegyüttesnek. Fűrészek, szekercék, fúrók, vésők nagy számban és változatos alakban fordulnak elő. Hasonlóan differenciált és gazdag a borászat és szőlészet eszközkészlete. Ezzel szemben a széna vagy a szántóföldi gazdálkodás szerszámai szegényesnek tűnnek. A szántóművelő gazdaság legértékesebb eszköze a szekér (30—50 váltóforint), a szőlőművelésé a prés (25—50 forint). A szántóműveléshez ezenkívül borona. — ekkor már leggyakrabban vasfogas borona —, eke taligával, laposvassal és csoroszlyával járul, a sarló és kasza is általános, feltűnő viszont az, hogy ennél jóval kevesebb csépet említenek. Rosták, szórólapátok árulkodnak a kicséDelt mag megtisztításáról. Ezeknek értéke jelentéktelen. A szőlészet eszközei közül a prés mellett dongás edények, változatos formájú hordókat jelölnek a leltárakban, értékük is nagy. Egészében azt mondhatjuk, hogy a szánművelésnél az igaerő és fogat a legnagyobb „beruházás", aszőlőművalésnél viszont a pince, présház, a prés mellett a hordók és más speciális eszközök összértéke is magas. A szőlőművelés tehát nemcsak munka-, hanem tőkeigényes is. Egy ideális gazdaságleltár alkotórészeit végigkövetve megkísérelhetünk választ adni kiinduló kérdéseinkre. A paraszti inventárium legalábbis ha 1848 előtt és a dunántúli uradalmi gyakorlat alapján készült nem ad a gazdaság egészéről egy adott pillanatban teljes képet. A 250 szántó vagy szőlőművelő gazdaságról rendelkezésre álló inventárium között van egy tucat részletes és