Közlemények Zala megye közgyűjteményeinek kutatásaiból - Zalai Gyűjtemény 28. (Zalaegerszeg, 1989)

Benda Gyula: Inventárium és paraszti gazdaság a XVIII—XIX. században

mok csak nagy óvatossággal használhatók. Az 1836. évi törvényeket megelőzően a jobbágy telket nem vették be a hagyatékba. Általában sem a a végrendeletek, sem a becsük, sem pedig az osztálylevelek nem említik. 1836 után haszonvételként a jobbágytelek is része desz a hagyatéknak. Ezen a tájon a leggyakoribb jobbágybirtok a féltelek, haszonvételének becsértéke a hagyatékokban 150 és 600 Ft közt mozog. Láthatóan falvanként különbözik. Reziben 190—200 Ft, Vindornyaszőlősön, Válluson 400—600 Ft. Alsózsiden 250 Ft. Nem valószínű, hogy az eltérések valós értékkülönbségeket jeleznek. Valójában kétféle becslési eljárás rejlik mögötte, ahogy ezt a fennmaradt részletes becsükkel igazolhatjuk. Fisli János félhelyes egregyi jobbágy telkénél elsőként a szántóföldek és rétek hozamát becsülték meg: 5 hold őszi és 2 hold tavaszi vetés termése 210 Ft-ot ért, a 4 kaszás rét 48 Ft értékű szénát és sarjút adott. Ebből művelési költségként 98 Ft-ot vontak le. és így a féltelek külső tartozékainak hasznát 150 Ft-ra tették, a belső telekét pedig 40 Ft-ra. Kovács Mihály telke esetében viszont a tiszta hasznot 6%-os hozadéknak vették, s tőkésítették 480 Ft-ra. A telket azonban mindig eszmei egységnek tekintik, és nem a valóban használt szántóföldek, réteg mennyiségével számolnak. (Sándor Pál éppen ezen a vidéken mutatta ki az eszmei telekhányad és a valós földbirtoklás közötti eltérést.) Felsorolják viszont az inventáriumok az indusztriális földeket (szőlők, irtások) vagy a nemesi jogon bírt kisebb parcellákat, azaz mindazon ingatlant, amely fölött a jobbágy vagy polgár szabadon rendelkezhetett. A hagyatéki vagyon nagyságában megfigyelhető különbségeket lényegében ezek nagysága határozza meg. A XIX. század 20-as éveire a népesség egy számottevő része, amelyik nem jutott telkiföldhöz, kiköltözött a szőlőhegyekre. A szántóművelésre alapozott parasztgazdaság mellett jelentőssé válik a szőlőművelő üzem. 1830 és 1849 között 81 falusi becsüből 7 háztartás teljesen birtoktalan a hagyatéki összeírás szerint (ezek között 5 féltelkes jobbágy is található, ezek tehát telkük mellett semmilyen más földdarabbal nem rendelkeztek). Húszan 250 ezüstforint alatti, (egy féltelek becsértéke ezüstforinban 80 és 240 Ft között mozog) huszonheten 250 és 500 ezüstforint közti, ismét húszan 500 és 1000 Ft közti szőlőterülettel bírtak, 4 jobbágynak és 3 zsellérnek azonban ezer forint feletti terület volt a birtokában. A becsük tehát a jobbágytelket — mint haszonvételt — alacsony súlyúnak veszik. A szőlők, a hozzá csatlakozó rét- és szántódarabok értékét megismerjük a becsükből, de valós kiterjedésüket nem tudjuk meg. Az összeírok fő célja az volt, hogy a megbecsült földdarab egyértelműen azonosítható legyen: megadták a szőlőhegy, a dűlő, vagy a szomszédok nevét, és a tőkesorok számát — azaz, hogy hány „út" a szőlő. Az „út" azonban nem területegység. A gazdaságok által használt szántóföldek és rétek kiterjedését tehát nem ismerjük meg a hagyatéki eljárás során készült összeírásokból, azok nagysága, más korabeli forrásainkhoz hasonlóan itt is rejtett marad. Másodikként a házat és a belső telken vagy a szőlőben álló épületek, az épülettőke összeírását vegyük szemügyre. Az inventáriumok igen változatosak ebből a szempontból. Eleinte a gyakorlat az volt, hogy egyszerűen ház megnevezéssel valamennyi lakó és gazdasági épületet egy összegben becsültek meg. De még az 1840-es években is előfodul, hogy a ház és jobbágytelek ösz-