Közlemények Zala megye közgyűjteményeinek kutatásaiból - Zalai Gyűjtemény 28. (Zalaegerszeg, 1989)

Kostyál László: Álom és valóság. Szekeres Emil festészetéről — — —

melynek feladata a művész belső hangulatának, s nem a látképnek a visszaadása. Üj eszközt talált a tájképben is, amely által a kép realisztikus elemeivel elvont, belső tartalmat tud kifejezni, hasonlót, mint más jellegű alkotásaival, elsősorban akvarelljeivel. Igazi mondanivalóját ugyanis ezekkel fejezi ki. Alomvilágszerű vízfestményein kitalált, megálmodott motívumok keverednek a valós élet emlékeivel. Különös világ ez. A finom, pasztell színek gazdag mondanivalóval párosulnak. Sajátos nyelvvel állunk szemben, amely a külső szemlélő számára sokszor nehezen értelmezhető. Ehhez ismerni kell a művész egyéniségét, érzéseinek mélységét, és azt a közeget is, amelyben él. Motívumai sohasem öncélúak, a kép minden egyes elemének megvan a célja és a szerepe, ugyanakkor Szekeres tág teret enged a szemlélő gondolatainak és asszociációinak is. Kifejezett célja a szubjektív értelmezés lehetőségének a megadása. A néző így együttműködik a művésszel az alkotás, a mondanivaló létrehozásában, megküzd megértéséért. A konkrét formák absztrahálása sohasem megy teljesen a felismerhetőség rovására (vagyis a teljes absztrakcióig Szekeres nem jut el, ez nem is célja), de átértelmezi, és gazdag asszociációs lehetőségeket kínáló elvont motívumokkal keveri őket. Ezek egyike-másika gyakran visszatér, ilyen a halált jelképező csontváz (Látogató, Tavaszi rétek fölött), a két kis szarvat viselő emberszerű ördögfigura (A múlt kapujában, Viharban.), vagy a babonák és a halál sötét madara (Álom, Esendő könyörgés). Néha a művészettörténetből már ismertnek tűnő figurák kerülnek a szemeink elé, de lehet, hogy csak odaképzeljük Munch Sikolyának nőalakját (Félelem) vagy a preraffaelita Rosetti nofigurájának a fejét (Harangszó nélkül). A tudat mélyére süllyedt motívumok önkéntelenül is újra a felszínre kerülhetnek ezeken a képeken. A látott formák új összefüggésben, új szimbólumokként bukkannak ismét a napfényre. Alkotásaival — bár élményei az individumból fakadnak — mindenkihez, az egész emberiséghez szól. A múlt kapujában álldogáló (A múlt kapujában) vagy a halott fejét magával vivő ördögfigura (Harangszó nélkül), a magába roskadt embernél látogatást tevő halál (A látogató), a látomások borzalmától térdreboruló ember (Esendő könyörgés), a babona démoni eredetű, sötét madaraitól rettegő figurák (Babonás emlék), vagy a kihalt, földöntúli tájak (Nyári szélben, Zöld madár) mind-mind korunk fenyegető, szorongást kiváltó problémáinak lecsapódásai a művészben. A fenyegetettség, a háború szörnyűségeit sugallják ezek a képek. A művész nem harsány színekkel, s nem banális mondanivalót akar kifejezni. Ennél sokkal többre hivatott. Bár korábban a legkülönfélébb technikákkal kísérletezett, mára már megtalálta a megfelelőt mondanivalója tolmácsolására, a pasztellt és az akvarellt (pedig korábbi művei a tempera-, és tájképei az olajfestésben való jártasságát is bizonyítják). A festésmódnak és a tartalomnak ez az ellentmondása teszi Szekeres Emilt igazi művésszé. Az, hogy megtalálta a mondanivalója és csillogó technikája számára egyaránt legmegfelelőbb műfajt, amely azonban tudatosan nem válik kizárólagossá. Amikor belefárad a tiltakozásba, más témához és eszközökhöz nyúl. Olajjal festett tájképet, műtermi rajzot, aktábrázolást készít, vagy belső világának mélyebb, mások számára esetleg csak asszociatív tartalommal bíró rétegeihez nyúl, amelyeket