A dél-dunántúli aprófalvak és szórványok település- és társadalomtörténete - Zalai Gyűjtemény 27. (Zalaegerszeg, 1987)
B-szekció - Tóth Tibor: Aprófalvak falvak — településhálózat
lenül kezelt kételyek nagyrészt jogosak voltak. A folyamatok által okozott gazdasági károkat csak a társadalmiak múlták felül. Nem lehet kétséges az, hogy az elkövetett hibák nagyrészt az átalakítandó rendszer fogyatékos ismeretéből fakadtak. Meghökkentő az a felhőtlen tájékozatlanság, amely a kérdésben illetékes, egyébként kitűnő jogász, közgazdász, geográfus szakembereket jellemezte. Az általuk készített idevágó munkák mindegyike tartalmaz történeti mozzanatokat, ezek összefoglalása jelenti a mindenkori formás bevezetést. De hogy a településhálózati infrastruktúra történetisége a maga totalitásában az egész szemléletet meghatározná, erre alig akad példa. Más kérdés természetesen az, hogy a problémával foglalkozó történészek vajon rendelkeznek-e olyan interdiszciplináris vonzódással, amely őket legalább az út felének megtételére képessé tehetné. A leltár itt sem megnyugtató. Ügy vélem, még hosszabb idő és sok speciális feltárás vár mindkét oldalra, s az alább következők ehhez kívánnak hozzájárulni. * * * A településhálózat egészét a továbbiakban rendszerként kezelem. Ebből következik, hogy minden alkotó elemnek, úgyis mint alrendszernek önálló funkciót tulajdonítok, s magát az egész nagy szerkezetet megítélésem szerint ezeknek az önálló funkciókkal rendelkező alrendszereknek (településegységeknek) a kölcsönhatás-viszonyai strukturálják. A településhálózat létrejötte, történetileg kialakult szerkezete elsősorban a népesség telephelyéül szolgáló területek eltartóképességének függvényeként alakult. Az eltartóképesség fogalmán itt és most nemcsak a szűken értelmezett gazdasági kapacitások mennyiségét értem, hanem mindenkor hozzá gondolom azon társadalmi, helyesebben közösségi feltételek együttesét is, amelyek biztosítják, s egyszersmind reguláiják is az adott kapacitások alkalmazását. Nem lehet kétséges pl. az, hogy bármely alacsonyabb értékű szálláshelyen a népesség eltartás szintje szervesen függ attól is, hogy az adott közösség milyen mértékben képes racionalizálni a rendelkezésére álló erőforrások felhasználását, illetve más oldalról milyen mértékben képes szabályozni az eltartási terhek nagyságát. A kulcsszó mindkét esetben a szabályozás, amely a maga objektívált vagy nem objektívált intézményrendszerével — a bíráskodás gyakorlatától a rituális kötelmekig — közvetlenül részét képezi egy-egy településhely eltartó képességének. A településhálózat primer egységei, következően abból, hogy létrejöttük elsősorban a megtelepedett közösség létfenntartását szolgálta, döntően természeti erőforrások felhasználására támaszkodtak, rurális egységek voltak. Ebből viszont törvényszerűen következhet az, hogy funkcionális eredményességük hosszabb távon is az eltartóképesség és az eltartandó közösség igényei közötti egyensúly függvénye volt. Vizsgálva most már az egyensúlyi elemeket, logikailag is és nyilván történetileg is az ekvilibrium biztosításának két nyilvánvaló esete látható be. Az első, valószínűleg az archaikusabb változat lényege abban ragadható meg, hogy változatlan kapacitások mellett az eltartóképesség szintje a rugalmas. A közösség nagyságának, azaz a fogyasztási szükségleteknek a módosítása követi az eltartóképesség mindenkori változásait. A közösség szabályozza a természetes reprodukciót, a „felesleges" népességet szárnyára
