A dél-dunántúli aprófalvak és szórványok település- és társadalomtörténete - Zalai Gyűjtemény 27. (Zalaegerszeg, 1987)
E-szekció - Bíró Friderika: A paraszti életmód Délnyugat-Dunántúlon az
BÍRÓ FRIDERIKA A PARASZTI ÉLETMÓD DÉLNYUGAT-DUNÁNTÚLON AZ 1920-AS ÉVEKBEN, KÜLÖNÖS TEKINTETTEL A LAKÁSKULTÚRA VÁLTOZÁSÁRA Zala és Vas megye általunk vizsgált három nagyobb tájegysége (Göcsej Hetes, őrség) olyan archaikusnak mondható településformát, népi építészeti- és lakáskultúrát őrzött meg egészen a legutóbbi időkig, amelyet másutt ma már csak kis mértékben, szinte csak foltokban lehet megtalálni. Joggal gondolhatnánk, hogy a Dunántúlnak e kis archaikus tájegységei, a néprajzosok és a történészek kedvelt terepe, társadalmi és gazdasági fejlődésében elmaradott, megrekedt területei lennének az országnak. A történet- és a néprajztudomány kutatási eredményei azonban nem egészen ezt mutatják. Az általuk feltárt adatokból tudjuk, hogy Nyugat-Dunántúlon — így tájegységünkben is — a jobbágyfelszabadítást követően viszonylag korán bontakozott ki a belterjes irányú mezőgazdaság. A mezőgazdaság nagyarányú előrehaladása nemcsak a hagyományos gazdálkodás rendjét forgatta föl, változtatta meg, hanem a paraszti életmód, a hagyományos életforma fejlődésére is igen nagy hatással volt. Ám azt is tudjuk, hogy az életformaváltás a gazdasági viszonyok átalakulása után, annál valamivel később következett be. A századforduló éveiben elkezdődő folyamat még sok éven át tartott. A 20-as évek polgárosodó paraszti kultúrája tehát egy hosszabban elnyúló gazdasági és társadalmi fejlődés eredménye, ennélfogva szükséges a megelőző évtizedek eredményeit röviden áttekintenünk. Területünkön a 19. század második felében lezajlott fejlődés a hagyományos gazdálkodási forma, a háromnyomásos rendszer háttérbe szorulásában, a szántóföldek nagyarányú növekedésében az ugar és az irtásföldek csökkenésében jelentkezett elsősorban. A belterjesülő állattartás nyomán új munkarend és munkamorál jött létre, mindez átformálta az életmódot is. Jelentős mértékben befolyásolta a gazdálkodás hagyományos rendjét, hogy a pillangósok, kapások, ezen belül is az állati takarmányozást szolgáló répafélék vetésterülete megnőtt, hogy a talajerőt már nem pihentetéssel, hanem istállótrágyával, a 19. század végén pedig műtrágyával tudták pótolni. Az intenzív gazdálkodási formák kibontakozását nagyban segítette a korszerű talajművelési eszközök, a vastestű és vasekék, vasboronák, vetőgépek, répa- és szecskavágók, stb. elterjedése. A gazdálkodás fejlődésére jelentős hatást gyakorolt a
