A dél-dunántúli aprófalvak és szórványok település- és társadalomtörténete - Zalai Gyűjtemény 27. (Zalaegerszeg, 1987)

E-szekció - Andrásfalvy Bertalan: A település és népi gazdálkodás történeti változásai a Dél-Dunántúlon

és haszonvétel színtere. Elsősorban az állatállományt eltartó legelő, teleltető, hizlaló tér. Az erdő különböző terményeinek a gyűjtése, a vadászat, a madarászat és a gyümölcstermelés is nagy jelentőségű volt. Méhészkedés, gombászás, mindenféle gazdasági és házi eszköz és szerszám anyagának, gubacs, tapló, abroncsnak és kötésnek való vessző, gyógy- és festőnövények, bútornak, épületnek és tűzifának való anyag lelőhelye. Az állattartásnak az az erdő felelt meg legjobban, amelynek maradványait itt—ott, a Dél-Dunántúlon természetvédelmi területként kívánjuk megőrizni: ez a legelő-erdő. Hatalmas, gyümölcstermő fák (vadalma, vadkörte, makkot termő tölgy, cser, gyertyán, szil, kőris és hársfák) állnak egymástól távolacskán úgy, hogy a lombjuk egyenletesen fejlődik ki. A legalsó ágak, melyek már kinőttek a marha szája alól, a legszélesebbek, legvastagabbak, felettük a lombkorona csaknem szabályos félgömb vagy kúp. Ezek a fák minden oldalról kapnak napot és így szinte minden esztendőben bő termést hoznak, melynek értéke és mennyisége vetekszik az ugyanazon a területen termelhető bármelyik takarmánynövény hasznával, vagy inkább jóval meg is haladja azt. Ezek a fák nem hagyásfák nem egy nagyobb, összefüggő erdőség hírmondói, amint azt némelyek hiszik. Alakjuk mutatja, hogy sohasem álltak sűrű állományban, mely a törzseket, a fényért versenyezve, sudár magasra kényszeríti, míg az alsó, árnyékba-került ágak sorra elszáradnak. A felnövő, pótlásnak szánt gyümölcstermő fa úgy kerüli el a legelő állatok száját, hogy tüske (kökény, vadrózsa, galagonya) között nő fel, mely megvédi őt. Éppen azért a legelő-erdő tisztításakor ott, ahová magas fát szántak, nem vágták ki a tüskét, mert így közte hamarosan megjelent az odahullajtott magból a kívánatos csemete. A felnövő fa aztán saját árnyékával is kiölte az őt védő, dajkáló tüskés növényzetet, de valószínű az ember más módon is segítette e csemeték gondozásával a legelő-erdők fenntartását. Az ilyen legelő-erdőkön kívül ismerték a legeltetésre és lombtakarmányra alkalmas, alacsony bozót-erdőt (Niederwald!) és az épületfára alkalmas, sűrűbb erdőt, a „malomfát". A rétek köré ültetett élő füzfakerítések lombja is takarmányként hasznosult, a vesszőket pedig korábban oly sokfélére használták fel, hogy fölsorolásuk is hosszadalmas lenne: az építkezéstől kezdve különféle kasok, kosarak, halászeszközök készítésére stb. Sokoldalúan használták az árterületeket is, a nyílt víztől a nádasig és bokorfűzes zátonyokig. Tudjuk, hogy a középkorban Magyarországon sokkal szabadabb volt a halászat, mint tőlünk Nyugatra, a jobbágyoknak is volt halászati joga és lehetősége. Az erdőben, árterületeken, vizek közt élő ember a határ minden részében ahol erre szüksége volt, „támaszpontokat" létesíthetett: enyhelyet magának és jószágának, halászó helyeket, tanyákat, gyümölcsöseket, széna-tároló és teleltető szállásokat, itató-helyeket, vízvezető fokot, csík és haltartó gödröt, méhest, vermet, pincét, szérűt stb. alakíthatott ki magának. Azok a területek, melyeket munkájával kisajátított magának a közösségéből, csak bizonyos feltételekkel és csak bizonyos ideig maradhattak az egyén kizárólagos használatában. A rétet a kaszálás és betakarítás után, a szántót aratás után újra át kellett adni a köznek; ha e területeket kerítéssel korláttal védelmezte, úgy azokat újra meg kellett nyitnia. Ha magánvagyona vé-