A dél-dunántúli aprófalvak és szórványok település- és társadalomtörténete - Zalai Gyűjtemény 27. (Zalaegerszeg, 1987)

D-szekció - Füzes Miklós: Alsófokú nemzetiségi oktatás Dél-kelet Dunántúlon

és a nemzetiségi szövetségek kaptak kezdeményező szerepet. További vissza­fejlődés tapasztalható az 1948. után kedvezőtlenné váló külpolitikai viszonyok közepette. Az 1948/49-es tanévre elért eredmény Baranyában 49 délszláv taní­tási nyelvű népiskola 945 tanulóval és 30 magyar tannyelvű iskola, ahol tan­tárgyként tanították valamelyik délszláv nyelvet. A következő tanévben a horvát anyanyelvi oktatást rendes tantárgyként végző, egyébként magyar tan­nyelvű iskolák száma egyharmadára, vagyis tízre, az oktatásban résztvevő ta­nulók száma 223 főre, az 1946/47-es tanévi létszámnak alig felére csökkent. A nemzetiségi tanítási nyelvű általános iskolák 1949. október 25-én megjelent óratervét már csak 8 iskolának küldték meg. Valószínű, hogy néhány ezek kö­zül sem érte meg a tanév végét. Mindezek ellenére a baranyai szervezés orszá­gos jelentőségű, mert az 1946/47-es tanévben itt működött a délszláv tannyel­vű iskolák fele, az 1948 / 49-es tanévben pedig mintegy egynegyede. A szervezés során egymást váltották a demokratikus és diktatórikus ele­mek. Az első kezdeményezés még a lakosság véleményének a kipuhatolására, a beiratási eredmények óvatos felmérésére vonatkozott. A jogi rendelkezés hírére, annak várható tartalmát kellően nem ismerve, a szülők meghallgatása nélkül egyik napról a másikra vezették be a „vegyes" tannyelvű oktatást. Ez a rendszer maradt fenn az 1945,/46-os tanév végéig, annak ellenére, hogy az újabb beiratási eljárást végrehajtották. A diktatórikus elemek növekedését je­lentette a szervezés minisztériumi hatáskörbe való vonása. A minisztérium határozta meg az anyanyelven oktató iskolák körét és elrendelte azok mű­ködtetését még a jogszabályban előírt minimális tanulólétszám hiányában is, még akkor is, ha beiratkozásra egyáltalán nem került sor. A statisztikai ada­tok alapján, a szülők esetleges akaratának ellenére is, a magyar tannyelvű iskolákban is kötelezővé tették a nemzetiségi nyelvű oktatást. A fordulat évé­re viszont egyre jobban érvényesült a lenini önrendelkezési elv, a gyakorlat­ban inkább erőteljesebben, mint a jogi szabályozásban. A szülők és a tanulók meggyőzése, a nemzetiségi anyanyelvi oktatás előnyeinek és szükségességének ismertetése, a továbbtanulási lehetőségről történő tájékoztatás egyre nagyobb szerepet kapott. Nem sokkal később azonban a meggyőzés módszere ismét hát­térbe szorult, vele párhuzamosan a szervezés is ellaposodott. A szülők igényét többnyire sem a jogi szabályozás, sem a szervezési gya­korlat nem vette figyelembe. A szülők közül sokan azt a háború előtt is meg­levő igényüket nyilvánították ki, hogy anyanyelven csak a hittan és az írás és olvasás oktatása történjen. Néhol még ezt sem kérték. Azonos megítélés alá estek a horvátok és a szerbek elvárásai holott ha­gyományaik eltérőek voltak. A görögkeleti szerb iskolákban általában anya­nyelven tanítottak, a római katolikus horvát iskolákban viszont csak tan­tárgyként oktatták az anyanyelvet. A vallási ismereteket ellenben mindig anyanyelven adták át. Az oktatás színvonala nem volt kielégítő, de nem is lehetett, mert nem álltak rendelkezésre a szükséges anyagi és személyi feltételek. A horvátoknak nem volt horvát anyanyelvű pedagógusgárdájuk, azt előbb meg kellett terem­teni. A nemzetiségi tannyelvű iskolákban többnyire csak elemi népiskolát vég­zett pedagógusok működtek, akiknek a felkészítése éppen csak elkezdődött. Az anyanyelvet tantárgyként oktató felekezeti iskolákban viszont tapasztalt peda-

Next

/
Thumbnails
Contents