A dél-dunántúli aprófalvak és szórványok település- és társadalomtörténete - Zalai Gyűjtemény 27. (Zalaegerszeg, 1987)

C-szekció - Hajdú Zoltán: Közigazgatási és ellátási körzetesítések a Dél-Dunántúl falusi településhálózatában

A Dél-Dunántúl aprófalvas területein először települési egységekhez, vagy társadalmi csoporthoz, réteghez kötött tsz-ek alakultak. Az 1959—1960-as szervezéskor döntően települési tsz-eket alapítottak. Az egész területen csak 2 településközi tsz működött 1960. I. 1-én. A 60-as évek közepére fokozatosan létrejöttek a kiskörzeti jellegű tsz-ek (2—4 település határában gazdálkodtak), majd az 1970-es években az aprófalvas területeken is megtaláljuk már a nagyhatárú, sok települést egybefogó tsz-eket, 1980-ban már nem ritka a 8—10 települést egybefogó tsz sem. A lenti és az újpetrei tsz 13 község határában gazdálkodik, átlépve járási szintű igazgatási kereteket is. A szocialista mezőgazdaság és a településhálózat kapcsolata is megváltozott. A Dél-Dunántúl sajátos természeti viszonyai és történeti—gazdasági adottságai közepette kialakult aprófalvas településhálózat új viszonyok közé került a mezőgazdaság szocialista átszervezésével. Az 1960-as évek végétől meggyorsuló területi koncentráció strukturálisan megváltoztatja a kis települések gazdasági alapjait és kapcsolatait. A termelőszövetkezetek különösen az 1970-es évektől kezdve termelési—• gazdálkodási rendjük, infrastrukturális hálózatuk fejlesztésével, műszaki és agrár értelmiségük letelepítésével, a fokozódó kiegészítő, ipari tevékenységükkel befolyásolják az egyes települések — elsősorban a székhely — helyzetét, helyét és funkcióját. Néhány dél-dunántúli település fejlődése, fejlettsége elszakíthatatlan jól gazdálkodó termelőszövetkezetétől. A termelőszövetkezetek jelentős szerepet vállalnak a községi, közösségi intézmények kialakításában, fenntartásában, korszerűsítésében. Egyes falvakban a helyi intézményhálózat nagy része valamilyen formában kapcsolódik a tsz-hez. A termelőszövetkezetek ilyen jellegű segítsége, különösen a kis költségvetéssel rendelkező tanácsok esetében jelentős. A termelőszövetkezet e fejlesztések révén stabilizálhatja saját munkaerőbázisát, vonzóbbá teheti gazdasági—települési környezetét. 3. Az orvosi ellátás körzetesítési kérdései. Az orvosi ellátás a felszabadulás előtt a leginkább körzetesített területi rendszer volt. 1937-ben a Dél-Dunántúl területén 200 községi, ill. körorvos működött. Az egységes körzeti orvosi rendszer megteremtésére 1952. november 1-én került sor. Az új körzeti orvosi hálózat az egészségügy egységének és a területi elv érvényesítésének alappillére lett. A körzeti orvos felelőssé vált a körzetben élő lakosság alapellátásáért. Az 1950-es években az aprófalvas területeken megmaradt az orvosi ellátás erős központosítottsága. Ezen úgy próbáltak segíteni, hogy a körzethez tartozó községek tanácsházaiban kisebb, alkalmi orvosi szobákat alakítottak ki, melyekben a körzeti orvos meghatározott napokon rendelt. A körzetek így nem feltétlenül jártak nagyarányú településközi mozgásokkal. Jellemző, hogy egyegy orvosi körzet 6—9 tanács területét is magába foglalta. (5. táblázat.) A későbbiekben jelentős változás következett be. A körzeti orvosi hálózat fokozatosan besűrűsödik. Nő az orvosi székhely települések száma, bár korántsem olyan mértékben, mint az orvosok és az orvosi körzetek száma. Ennek az