A dél-dunántúli aprófalvak és szórványok település- és társadalomtörténete - Zalai Gyűjtemény 27. (Zalaegerszeg, 1987)

B-szekció - Majdán János hozzászólása

HOZZÁSZÓLÁS MAJDAN JÁNOS HOZZÁSZÓLÁSA 1. Több korreferátumban is szó volt az aprófalvak hátrányos helyzetéről, s minden esetben egyenlőségi jel került e két fogalom közé. Nem mulasztotta el senki sem bemutatni ezen települések rossz minőségű földjeit. Fel kell tenni a kérdést, hogy mire rosszak ezek a földek? Mert amelyik terület nem felel meg a gabonatermelésre, ott jól megél a juh, vagy gazdaságos az erdőművelés. Nagy gond egy-egy falu rossz határa, de az igazi probléma abból adódik, ha nem törekednek az adottságoknak megfelelő ágazat(ok) kiépítésére. Ne akarjanak olyan búza átlagokat elérni a zalai, zselici, vagy mecseki táblákon, mint a Kisalföldön, ahogyan a békési földeken sem kéri senki számon a tölgyerdőt. Mégis miért erőlködnek bizonyos növények termesztésével a dél-dunántúli területen? Azért, mert olyan felvásárlási—támogatási rendszer alakult ki, hogy érdemesebb búzát vetni, és nevetségesen alacsony átlagterméseket betakarítani, mint megkeresni a tájba illő termelést. Véleményem szerint a hátrányos helyzet így valóban kialakul, de nem gazdasági, hanem politikai kategorizálás alapján váltak azzá, és maradtak azok. A falvak hátrányos helyzete is egy korábbi gazdaságpolitikai döntéssorozat „eredményeként" alakult ki, s maradt fenn. Ma már vita van a falvak életképességéről, s bár nem dőlt még el az országos irány, mégis biztató jelek mutatkoznak — a szakirodalomban. A döntések azonban továbbra sem változnak, s ezzel növelik az országon belüli lakásproblémát, ellátási gondokat stb. Tóth Tibor válaszában jelzett arányok azt mutatják, hogy még mindig nem született érdemi döntés az ország lakóinak felét érintő kérdésben. A falvak támogatására „visszaadott" összeg a tavalyi esztendőben annyi volt, mint a legnagyobb veszteségeket „termelő" öt ipari vállalat számára nyújtott állami támogatás. Ez mutatja, hogy az elméleti viták egyelőre nem változtatták meg a gyakorlatot. Alapvető megoldást csak úgy tudok elképzelni, ha a gazdaság öntörvényű mozgását engedjük érvényesülni a települések fejlesztésében is. A megtermelt javakból származó bevételt ott lehessen hasznosítani, ahol keletkezett. Természetesen bizonyos százalékot el kell juttatni az állami költségvetésbe — aminek kiszámítása nem lehet az én feladatom. A keletkezett bevételeknek azonban legalább a fele maradjon az előállítás helyén. Amennyiben ez kevés egyegy nagyobb beruházáshoz, akkor vehessenek fel a községek—falvak—utcák— lakótelepek kölcsönöket. Az állam így a kamatokkal tudná befolyásolni a fejlesztési irányokat. A dualizmus-kori vasúthálózat vizsgálata számomra tökéletesen bebizonyította, hogy egy teljesen új lehetőség is húsz—harminc év alatt gyökeresen