A dél-dunántúli aprófalvak és szórványok település- és társadalomtörténete - Zalai Gyűjtemény 27. (Zalaegerszeg, 1987)
B-szekció - T. Mérey Klára: Külterületi lakott helyek a Dél-Dunántúlon
A táblázat adatainak értékelése előtt meg kell jegyeznünk, hogy az 1910. évi népszámlálás adatainak közlésekor az egyes különálló házakat összevonták, így a helységnévtárban — ahol azok eredeti helyükön szerepelnek —, a külterületi lakott helyek száma több, mint a népszámlálási adatokat feldolgozó kötetben. A népesség száma azonban az utóbbi kötetben magasabb, mint a helységnévtárban, ahol az egyedülálló egyes házak lakóinak .—• úgy tűnik — nem teljes száma került bele a feldolgozásba. A táblázatban szereplő adatokat vizsgálva megállapíthatjuk, hogy a külterületi lakott helyek száma és aránya is megnőtt az évek folyamán. Az 1910. évi összevont adatokat fogadva el reálisnak, a külterületi lakott helyek száma az összes településnek 27%-át alkotta,, s ugyanakkor külterületen élt a népesség 13%-a! Ebben a nagy arányváltozásban igen sok tényező játszott szerepet. Elsőként kell megemlítenünk e terület nagybirtoküzemeinek teljes kiépülését. Ez a kérdés részleteiben még nem teljesen kidolgozott, de mindenképpen figyelemre méltó pl. az, hogy Dél-Dunántúl néhány településének „státusa" alapvetően megváltozott. 1865-ben pl. a Somogy megyei Tótváros 355 lakos által lakott német faluként került feljegyzésre a szigetvári járásban, 1913-ban pedig Gálosfához tartozó két pusztaként (Kis- és Nagy tótváros) szerepel a helységnévtárban, összesen 130 lakossal. Ez a település az előbb már említett olyan falvak közé tartozott, amelyekben betelepített szerződéses jobbágyok, illetve zsellérek éltek, akiknek nem sikerült úrbéri perüket megnyerniük. De említhetjük Kishárságyot is, ugyancsak Somogy megyében, ahol 1865-ben 392-en éltek, és 1913-ban Somogyhárságy p u s z t á j a-ként szerepel, 437 lakossal. Dél-Dunántúlon 1910-ben a községi kereteken kívül élő lakosság 17%-a urasági majorokban élt, míg a többi vasúti őrházakban, vasutas kolóniákban, a községek közeli és távolabbi határában, nyersanyag közelében létesült „ipartelepeken" (malom, téglagyár, szénégető, szén-, kő- és homokbánya, kendergyár stb.), szőlőhegyeken, illetve a Balaton partján üdülőtelepeken lakott. Néhány település mellett kis lélekszámú cigánykolóniákat is találunk. 10 Dél-Dunántúl területén időrendben is kimutatható tehát a külterületi lakott helyek számának és az azokban élő népességnek a megnövekedése. Ennek oka — mint láttuk — elsősorban a mezőgazdaság tőkés fejlődése, a nagybirtoküzem majorsági hálózatának viszonylag gyors kiépülése, s ezen kívül azok az alapvető gazdasági változások, amelyeket a fellendülő ipari kereslet és a közlekedés kiépülése ezen a területen is okozott. Annál tragikusabb másrészről az, hogy a gazdasági életnek ez a sokszínűvé válása, a lehetőségek megnövekedése a külterületen élők számára az élet bezáródását, a puszták népének — Illyés Gyula által oly mesterien ábrázolt — elszigetelődését hozta magával. A társadalom kivetettjeivé váltak ezek a külterületre szorulók, akik E kérdés részletesebb feldolgozását lásd: T. MÉREY Klára: A dél-dunántúli települések egyenlőtlen fejlődésének okai a dualizmus idején, különös tekintettel a külterületi lakott helyekre. In: MTA Dunántúli Tudományos Intézet Értekezések 30. számában. E tanulmányban kitértünk az ún. eszmei községek problémakörére, amelyet itt — a rendelkezésre álló szűk terjedelem miatt — nem taglalhattunk.
