A dél-dunántúli aprófalvak és szórványok település- és társadalomtörténete - Zalai Gyűjtemény 27. (Zalaegerszeg, 1987)

galma. Erről Mérey Klára részletesebben fog beszélni. A községi törvény után bevezettek a „külterületi lakott hely"' fogalmát és az 1910-es népszámlálás kezdte először részletesebben számba venni az egy-egy község területéhez, mint közigazgatási egységhez tartozó külterületi lakott helyeket. Következetesség azonban itt sem mutatkozott. Nem kívánjuk vizsgálni most, hogy a következetlenségnek mi az oka. csak három példával szeretnék rá utalni: a Zala megyei Cserszegtomaj község egész lakosságát 1930-ban belterületi lakosként, 1960-ban külterületi lakosként tüntették fel. A Vas megyei Őriszentpéter község az 1930-as népszámlálás szerint csak külterületi lakott helyekből állott, belterületi lakosok nélkül. 1960-ban viszont jelentéktelen volt a külterületi lakosok száma. Ugyanakkor a Zala megyei Szentgyörgyvölgy község valamennyi „szer"-ét mind 1930-ban, mind 1960-ban belterületnek tekintették. Mindkét népszámláláskor elenyésző volt a külterületi lakosok száma. Elég egy pillantást vetnünk a térképre, hogy megállapítsuk, a három község közül egyiknek sem változott meg a települési formája ez alatt a 30 év alatt. Cserszegtomaj Keszthely szőlőhegyéből önálló községgé alakult szórványtelepülés, öriszentpéter és Szentgyörgyvölgy több szerből álló szeres település. Mindhárom község lakossága mind 1930-ban, mind 1960-ban meghaladta az ezer főt. Tehát a közigazgatási—statisztikai szemlélet alapján nem sorolódnának az aprófalvak közé. Pedig valójában szórványokból, törpefalvakból álltak és állnak ma is. A statisztikai adatfelvételek és közlések további problémáját jelentik, hogy milyen adatokat hasonlíthatunk össze. Könnyű erre kijelenteni azt, hogy csak egynemű adatok összehasonlítása engedhető meg. Ezért alkalmazza a statisztika az azonos területre átszámított adatsorokat. Erre sokszor szükség van és hasznos eredményeket ad. Kizárólagos alkalmazása azonban félrevezető, megtévesztő. A magyar várostörténet egyik legkiválóbb feldolgozása — nyilván a kiadó kívánságára, esetleg a későbbi korokkal foglalkozó tanulmányokkal való öszszehasonlíthatóság kedvéért — csak a mai országterületre eső városokkal foglalkozott az Árpád-kortól kezdődően, azok vonzáskörzetét vizsgálta és ebben a szemléletben vonta le a következtetést, hogy Délnyugat-Dunántúl városmentes övezet volt. Hiszen a terület szabad királyi városai Kőszeg, Sopron, Győr, Székesfehérvár, Pécs. E vonaltól délre, nyugatra szabad királyi város nincsen. Ha viszont a tanulmány módszerét következetesen néznénk, akkor e terület jelentékeny része beletartozott volna a horvátországi szabad királyi városok, elsősorban Várasd és Körös vonzáskörzetébe. A vizsgált időszakban Magyarország Horvátországgal egy államot alkotott, még vámhatár sem választotta el, és például Várasd fejlődésének lefékeződése, majd stagnálása jól párhuzamba állítható Nagykanizsa fejlődésével. Sem Nagykanizsa, sem Barcs dualizmus kori fejlődését nem lehet megmagyarázni a szlavóniai kapcsolatok nélkül. De a mai országhatárokra szűkülő vizsgálat további téves következtetésekre vezethet. A magyar királyság évszázadokon keresztül része volt a Habsburg-birodalomnak és ennek gazdasági következményeit sem szabad figyelmen kívül hagyni. Megint csak egy példát említve: Délnyugat-Dunántúl egyik legfontosabb kereskedelmi vonzásközpontja Radgona-Radkersburg, magyar nevén Regede már az osztrák örököstartományhoz, Stájerországhoz tartozott.