Közlemények Zala megye közgyűjteményeinek kutatásaiból - Zalai Gyűjtemény 26. (Zalaegerszeg, 1987)

Szőke Béla Miklós—Vándor László: Kísérlet egy táji egység településtörténeti rekonstrukciójára. (A Kis-Balaton progrgamot kísérő régészeti leletmentő ásatások (1980—1985) tapasztalatai)

comes és az őt körülvevő, tanácsadó vezető nemesség, a testőrség és a papság, ezek hozzátartozói és közvetlen szolgálói. A tágabb környék lakói, a központ ellátására telepített népesség szolgálónépi falvak ill. kisebb telepek sorát hozta létre az Alsó-Zalavölgy szigetein ill. a partvidéken. A vonzáskörzet kisugárzásának méretére jellemző, hogy a kisbalatoni medence keleti szélén már jóval ritkábban találhatók a telepek és kevésbé jelentősek. Ugyancsak jellemző e tágabb környék lakosságára, hogy temetői nem templomok körül, hanem feltehetően pogány ligetekben állottak, magukban a sírokban is sok olyan temetkezési szokás figyelhető meg (pl. étel, ital adása a túlvilági útra, az elhunyt viseleti és használati eszközeinek, fegyvereinek eltemetése), ami a pogány hitvilág eleven meglétét tükrözi. Bizonyos jelek azonban arra utalnak, hogy másrészről a kereszténység sem volt idegen számukra, amit néhány viseleti darab, temetkezési szokás jelez. A pogány hitvilág elemeinek túlsúlya azonban egyértelműen bizonyítja, hogy ha a mosaburgi papok meg is keresztelték a szolgálófalvak lakóit, azok kereszténysége formális volt, csak az egyházi adó beszedésének biztosított törvényes keretet. A régészeti leletek alapján úgy látszik, hogy e szolgálófalvak lakosságát Pribina valóban „körös-körűiről" gyűjtötte össze. Az egyes ékszerek ill. használati eszközfajták párhuzamai a Morva medencében, Felső-Pfalzban, Bajorországban, Felső- és Alsó-Ausztriában, Karintiában, Szlovéniában, a dalmát tengerparton és Bulgáriában találhatók meg, s e tárgyak jó része feltehetően nem kereskedelmi kapcsolatok révén (ahhoz ezek többsége túl egyszerű és olcsó), hanem viselőikkel együtt jutott el vidékünkre. S akkor még nem szóltunk a már amúgy is eléggé tarka etnikai összetételű helyi lakosságról, amelynek temetői Zalakomárban, Vörsön, Söjtörön olyan birituális temetkezési szokást mutatnak, ill. olyan régészeti leletanyagot tartalmaznak, ami két fő etnikai alkotóelem, az avar és a szláv mellett még egy sor kisebb néptöredék meglétét is valószínűsíti. Térségünknek a IX. század második felében hirtelen felduzzadt lakossága a magyar honfoglalást követően is helyben maradt, telepeit és temetőit is tovább használta, szinte alig mutatható ki, hogy megváltozott a politikai uralom a nem is oly távoli szomszédban, s hogy ott eltérő művelődési hagyományokat, kulturális kapcsolatokat, szokásokat és életmódot hozó népesség telepedett le. (4. kép) A X. század második felére keltezhető az a sírlelet, ami a mai zalavári temető alatt fekvő temetőből került elő, s ami már honfoglaló magyar viseleti darabokból áll. Valószínűleg ez időben jutottak el a népességhez az első cserépüstök is, amelyeket Zalavár—Vársziget mellett a hídvégi átkelő déli oldalán és Balatonmagyaród-Pusztaszentegyház területén hozott napvilágra az ásó, s ekkor ismerkedhettek meg a honfoglaló magyarok által a Kárpát-medencébe behozott úgynevezett kapó-játékkal, amit juh astragolosdobókockákkal játszottak. (Balatonmagyardó—Kiskányavár). A X. század második felében a magyar államszervezet kiépítését kísérő nagy áttelepítéseknek azonban hamarosan áldozatul estek a terület települései is. Nem tarthatjuk véletlennek, hogy szinte ugyanakkor, amikor a IX. sz. közepén alapított temetőkben a X. sz. közepe táján eltemetik az utolsó halottakat is, új temetők nyílnak a Zalavár—balatonmagyaródi háton, és új települések jönnek létre annak magasabb részein. így a már korábban megismert Zalavár-