Közlemények Zala megye közgyűjteményeinek kutatásaiból - Zalai Gyűjtemény 26. (Zalaegerszeg, 1987)

Szőke Béla Miklós—Vándor László: Kísérlet egy táji egység településtörténeti rekonstrukciójára. (A Kis-Balaton progrgamot kísérő régészeti leletmentő ásatások (1980—1985) tapasztalatai)

fontosabb, mivel a nem sokkal korábbi halomsíros kultúrába tartozó település területén létesítették a temetőt. Ez a területi egybeesés alkalmat ad arra, hogy az időben egymást követő két kultúra emlékeinek összehasonlításával a kulturális kapcsolatok, a kontinuitás és diszkontinuitás kérdései finomabb árnyalataikban is megragadhatók legyenek. Ráadásul e temető jól körülhatárolható sírcsoportokból tevődik össze, mely csoportok egy-egy kiscsalád temetkező helyei lehettek, így tehát a korszak társadalmi viszonyainak egy szegmentjébe is betekintést nyerhetünk a temető elemzése révén. E temetők a Reinecke D fázistól a Hallstatt A fázis közepéig voltak használatban, s érdekes, hogy e temetők második fázisában úgy jelenik meg az ún. ferdén árkolt kerámia népessége, hogy sírjaik szervesen folytatják a korábbi temetkezéseket. Feltűnő, hogy a késő bronzkor mindegyik fázisa mennyire gazdag mind a telepek kiterjedésében és sűrűségében, mind pedig a leletanyagban. Ezért méginkább meglepő, hogy a Hallstatt B elejétől a késővaskor közepéig, a La-Tene C fázis közepéig (i. e. 2. sz. eleje) egyetlen lelet sem került elő a térségben, mintha közel 800 évig újra teljesen elnéptelenedett volna a vidék. A kései vaskorból öt teleprészt ismertünk meg. Mindegyikre az jellemző, hogy néhány, egymástól viszonylag távol álló házból áll csak, a Julius Caesar által leírt tanyaszerű kelta településforma tehát terüretünkre is jellemző volt. E lakosság kézműves tevékenységének egyetlen bizonyítéka a Garabonc— Ófalun talált fazekaskemence volt. A római időszakban ugyancsak eléggé ritkán lakott volt térségünk. A 2. századtól a 4. század első feléig egy falusias település áll a hídvégi átkelő déli oldalán, melynek feltehetően boronafalu, földfelszíni házait az intenzív talajművelés elpusztította. így csak néhány félig földbemélyített ház az egyedül dokumentálható maradványa. A IV. századra, az V. század elejére keltezhető a Balatonmagyaród—kiskányavári település, mely jórészt ugyancsak elpusztult, s csak néhány szemétgödör jelzi a helyét. Mindkét helyen ezzel szemben objektumhoz nem köthetően számos cserepet, vaseszközt, ruhadíszt (pl. fibulát) és pénzt találtunk, mely indirekt módon utal a telep jelentőségére. Kisebb hamvasztásos temető sírjai kerültek elő Esztergályhorváti—Alsóbárándpusztán (II—

III. század) és egy csontvázas, tégla- és földsírokból álló temető Sármellék—Égenföldön (III—IV. század eleje). A korai népvándorláskorban a Kisbalatontól Ny-ra fekvő területek lakatlanok voltak, az első újratelepülés a VII. sz.-ban indult meg. Erre az időszakra keltezhető a hídvégi átkelő déli oldalán egy félverem-ház és egy kisebb birituális temető Zalakomár—Lesvári dűlőben. A VIII. sz.-ra már egy kisebb telep jött létre Balatonmagyaród—Kiskányaváron, és néhány telepobjektum ugyancsak e korra tehető a hídvégi átkelő déli oldalán. Vidékünk virágkorát — bízvást mondhatjuk — több évezredes életén belül is az i. sz. IX—X. sz.-ban élte. (3. kép) A IX. sz. elején, esetleg már a VIII. sz. végén egy nagyobb közösség települt meg Zalakomár—Lesvári dűlőnél, ahol egy több száz sírós, birituális temetőt tartunk fel. Ugyancsak erre az időre tehető a Balatonmagyaród—Homoki dűlőben és Fekete szigeten feltárt néhány félverem-ház. Vidékünk e korban még csak átlagos település-sűrűséget mutató, békés táj benyomását kelti. A IX. század 40es éveiben azonban „egy