Közlemények Zala megye közgyűjteményeinek kutatásaiból - Zalai Gyűjtemény 26. (Zalaegerszeg, 1987)

Petánovics Katalin: A zalai summásgazda Gangmeister im Komi tat Zala

gozni. „Aszonta nekijjek: Idef igyellenek ! Napkeltétü napnyugtáig szól a szerződés, össze nem akkor kel föl a Nap, mint nyáron... Ha majd akkor kel, kümennek. Semmiccse tuttak csináni se a pallérnak, se nekünk." Még sok példát lehetne sorolni, amikor a pallér a munkásai mellé állt. Az igazság az, hogy olyan nagyon nem mertek zúgolódni az emberek, mert a csendőrök rögtön ott termettek a gazdaságban. Az uraság legtöbbször a hangulat lecsillapítására ígért pár fillér többletet a sok túlóráért, de hogy ezt a végelszámolásnál megadták-e. vagy sem, a summások sohasem tudták pontosan. A banda minden egyes tagja tisztában volt azzal, hogy a pallér sorsa az uradalomtól függ, értük nem kockáztatja kipróbált helyét. Németh Ferenc mondja: „Ha előfordut is, hogy a pallér mellénk át, de azér leginkább a gazdaság mellé húzott. Mer annak a kenyerét ette, aszta fét, hogy aszongyák neki: viszontlátásra, jövőre ne gyüjjön. Inkább a kampósbotot vitte az is, mind a kaszanyelet." Bármily szép volna egy ideális gazda—banda kapcsolatot elképzelni — esetleg példák sokaságával is igazolni — a valóság más, és ezért mindig több volt azoknak a palléroknak a száma, akik középutasán megalkudtak, mint azoké, akik nem, s azoké is, akik kifejezetten rosszul bántak munkásaikkal, mint azoké, akik az átlagnál jobban. Ahogy tornyiszentmiklósi Aranyos Pált mintapallérként emlegették Göcsejben, a kisszigeti Becze Lajos neve úgy maradt meg az emberek szívében, mint a pallérok legrosszabbja, aki munkását meglopta, kizsarolta, s durvaságával megalázta. Végül még a gazdaság is megsokallta, amit művelt.

29 A munkások és a munkásgazdák is utaltak arra, hogy a gazdák közül többen néhány év után erősen megváltoztak: ittak, gorombáskodtak, lenézően viselkedtek a bandával szemben. Mint mondták: úrnak képzelték magukat. Kiöltöztek, szivaroztak, mint az intézők, szalvétával külön teríttettek maguknak, s a világért sem ettek együtt munkásaikkal. Ez a fajta szívesen hívatta magát úrnak: gazduram, gazdaúr, vagy a vezetéknevük után megkívánták az úr kitételt, A munkásgazdák zöme azonban megmaradt annak, aki volt: pallérnak. Megelégedtek a nevük mellé tett bácsi megszólítással, ott ettek munkásaik között, ahol az ebéd érte őket, kint a mezőn, s nem átallották részt venni mulatságaikban. A bőkezűbbek egyszer-egyszer a falusi kocsmában is vendégül látták egy-egy pohár borra a felnőtt férfiakat. Igaz, ez olyan ritka volt, mint a fehér holló, azért is emlegetik a mai napig. A summásgazda külön szobában lakott a feleségével. Sok helyütt ebben a helyiségben tárolták a két hétre, vagy az egy hónapra vételezett élelmet is, amelyet szintén a gazda vett át. Természetesen úgy osztották be a kimért fejadagot, ahogy akarták. A rendesebb gazdák haza pakolás előtt a maradékot visszaadták az uradalomnak, s az érte járó pénzt, bármily csekély volt is, szétosztották a banda tagjai között. Ők a következő évben is akartak munkásokat szerződtetni. Göcsej szerte az ő nevével énekelték a közismert summás dalt: „Becze Lajos a zsír árán vett zsebórát..."