Közlemények Zala megye közgyűjteményeinek kutatásaiból - Zalai Gyűjtemény 26. (Zalaegerszeg, 1987)

Petánovics Katalin: A zalai summásgazda Gangmeister im Komi tat Zala

A kampósbot vagy görbe bot valóban a pallér jelképes eszközévé emelkedett a summásság szemében. Még a segédpallér is botot vitt magával a mezőre. Csúfondárosan jegyezte meg Németh Ferenc róla: „Azon támaszkodott, hogy e ne dőllön a munkások mellett a nagy melegségben." Egy biztos: az egykori elsőmunkásokból lett bandagazdák viszonya társaikhoz — most már munkásaikhoz — megváltozott. Felügyelőjükké váltak azoknak, akikkel korábban együtt dolgoztak. Akarva akaratlanul sajátjukká kellett tenniük az uradalom érdekeit: a jó és gyors munkát, a sokszor kierőszakolt, a pihenőnapból ellopott többletteljesítményt stb. Ez mind a munkások ellentörekvéseibe ütközött, akik a szerződésben kitkötött alacsony munkabérért megpróbáltak a lehetőségekhez mérten minél kevesebbet dolgozni. Az értelmes és jószándékú munkásgazdák — hátuk mögött 10—15 summásév tapasztalatával — igyekeztek egyensúlyt teremteni a munkások és az uradalom érdekei között. Egyes uradalmakban ez nagyon nehéz volt. Keller József gazda így beszélt erről a problémáról: „Az vót a jó munkásgazda, aki mind a kettőt pártóta: az uraságot is meg a munkást is. Mer azt a munkások is szerették, meg az uraság is. Hacsak az uraság előtt volt tekintélye, nem sokat ért, mert újból vissza köllött térnie a falujába. Itt aszta el vót veszve, mer a következő évre itt mán nem tudott népet f ővenni a munkára. Nem kapott munkást. Ezért vót saját érdeke, hogy a munkásaivá jó legyen. Meg a gazdaságtu is függött. Vót ollyan gazdaság, hogy akármennyire hajtott a gazda, mégse teccett a munka. Meg vót ollyan gazdaság, hogy egész könnyen vótunk. Nem vót sok követeilés." Hogyan lehetett az egyensúlyt megtartani? Tulajdonképpen nem sok kellett hozzá, hiszen a munkáscsapat zöme nő és fiatal férfi volt, akiket lehetett irányítani. A hajdani summások a jó gazda rangsorolásánál mindenkor a kapott étel mennyiségét és minőségét emelték ki. Csak az tudja ennek a fontosságát megérteni, aki valaha megpróbált napi 15—16 órát tűző napon, vagy fagyos répaföldön eltölteni. Völgyi István summásgazda 9 éves korától ette a keserű kenyeret: „Én sokat vótam summás, tuttam, hogy mikor rossz a summásnak: ha rossz az étel, meg kevés, meg tartatlan! Ezt sokszor elmondtam a feleségemnek." Góczán Lajos summás azt mondta az elégtelen kosztról: „Amellik gazda fé vagon megtakarított holmivá ment haza, anná a munkás megszáradott a nyáron." Második helyen szerepelt a pallér magatartása: nem durva, nem csaló, nem részeges, nem szoknyabolond. A jó gazda hamar kapott munkást, ahhoz „valósággá rohant a nép". Ilyen mintagazdaként emlegették a tornyiszentmiklósi Aranyos Pált, aki nemcsak komoly ember volt és így viselkedett a munkásaival szemben is, hanem jó kosztot is adott. „Ott kérem minden vasárnap süttészta vót, vagy kőttrétes, vagy fánk!" Hogy milyen fontos volt az étel, az abból is kitetszik, hogy nemcsak a munkások, de a munkásgazdák is ezzel kezdték igazolni magukat: olyan kosztot adtunk, hogy panasz sohasem volt, csak dicséret. Nem loptuk el a munkásét, nálunk meghíztak az emberek.