Közlemények Zala megye közgyűjteményeinek kutatásaiból - Zalai Gyűjtemény 25. (Zalaegerszeg, 1986)

Kerecsényi Edit: Dél-zalai hímes szőttesek. I. Takácsszőttesek

hát, az abroszt és a halottaslepedő hímes fejrészét végig „fehér duplaf ötvenessel" azaz „istámos", négynyüstös mintázattal. Ez rendkívül anyag- és munkaigényes volt, hisz az efféle szőttesnél az egyébként „síkon szőtt", egyszerű v^ászonkötésű felületet is fehér pamuttal mintázott, téglalap- vagy kockamintás díszítmény borította. Legdrágább az effajta súlyos, „nehéz" vászonáru volt, hisz ez még 100 év alatt sem szakadt el.

19 Az alku végeztével a takácsok legtöbbje kis papírra felírta a megbeszéltek lényegét, s a megrendelő nevével együtt rákötötte a fonálra. A munkát a rendelések sorrendjében végezte. Ettől csak kivételes esetben tért el. A dél-zalai paraszttakácsok mindig vitt anyagból, s ősztől tavaszig dolgoztak. Vásárra nem mentek. Kamrájukban a mennyezet gerendáihoz rögzített rudakon lógott sorban a sok fonál sorára várva. „A szövőszék megvetésében, a fonál licsébe, bordába szedésében" mindig segített a feleség és a mester valamelyik iskolát kijárt leánya. Ha a fölvetés nagy figyelmet, s mindig három embert igénylő munkája befejeződött, a takács „beült a székbe", s megkezdte a szövést. Amikor tehette, segített felesége s leánya is: töltötték a csévéket, segítettek a hímek fölszedésekor a „deszkázásban", vagyis a nyüst mögött a minta szerint behúzott fonállal — esetleg a szálak közé bedugott vékony pálcával — gyorsították a munkát. így a minta középvonalán túl a mesternek már nem kellett a hímeket számolnia, csak kihúzott egy-egy pálcát a segítő, s már dobhatta is a piros fejtővel töltött vetélőt a vászon túlsó széléig. Beke Imre 1936-ig dolgozott a mesterségben, de mivel a szeme megromlott, az utolsó években hímes szövést nem vállalt már. Főleg lepedőt, konyharuhát valamint kócból ponyvát, takarmányhordó abroszt, szalmazsákot és zsáknak valót szőtt, örömmel emlékezett azonban fiatalabb korára, midőn még mindenféle hímes kendőt, abroszt, vékaruhát készített, s a hímek változatosságában gyönyörűségét lelte. Mintegy 100 különféle motívumot szerkesztett szélesebb, keskenyebb sávokba szőttesein. Legjobban a csillagos, rózsás és a nefelejcses motívumsort kedvelte, valamint a színén—visszáján azonos rózsásat, fásat és hárslevelűt. Lehetőleg olyan mintákat szőtt, melyeket csak a középtengelyig kellett számolnia. Igyekezett a megrendelőt is rábeszélni az effajta hímekre, mert ezekkel sokkal gyorsabban haladt, mint a bonyolultabb, aszimmetrikus, pd. madaras mintákkal. A megrendelő időnként benézett a mesterhez, s érdeklődött, sorra került-e már. Ha a munka elkészült, elszámoltak egymással. Ritkán fordult elő, — bár írásbeli megállapodást nem kötöttek — hogy valamelyik mester becsapta volna a megrendelőt. A tisztesség mindenek fölött állt, — mondta önérzetesen Beke Imre.

20 Egy széles, csillagos hímért 2 kg búzát szoktak fizetni, a keskenyebbekért egyet. Előfordult azonban, hogy nem hímek szerint, hanem a teljes munka elvégzésére alkudott a megrendelő. A hímes szövésnek a II. világháború vetett véget. Akkortájt sem kendert, sem lent nem termelhettek a parasztok, és fonalat sem lehetett vásárolni. A A takácsok szélmintaként is mindenütt kedvelték a piros- és fehér duplafölverést. Az „istámos" elnevezést a régi mesterek ismerték, többen használták is, de a szó eredetét Beke Imre nem tudta megmagyarázni. Persze, a valóságban a takácsok megtalálták a módját annak, hogy egy kis külön haszonra szert tegyenek. PETÁNOVICS K., 1979.