Közlemények Zala megye közgyűjteményeinek kutatásaiból - Zalai Gyűjtemény 25. (Zalaegerszeg, 1986)
Kerecsényi Edit: Dél-zalai hímes szőttesek. I. Takácsszőttesek
Egy ideig még a régi széken is szőttek, 1900 körül azonban eladták azt egy nagyrécsei takácsnak. Hogy a megrendelés miként történt, az idős mester valamint az egykori megrendelők emlékezete alapján próbálom felidézni. A lánykának már 10—12 éves korában elkezdték gyűjteni a kelengyéjét, A házilag termelt kendert — mint szinte mindenütt — otthon munkálták meg és fonták fonallá. Az I. világháború után azonban sokan már Kaposvárra vagy Hildre küldték a szála vagy a szöszkendert megfonásra, esetleg kész fonalat kértek érte cserébe. Utána elmentek a takácshoz, s megrendelték a munkát. Századunkban a hímes vásznakat már többnyire pamutvetülékkel szövették. A megrendelő a kenderfonál minősége, finomsága szerint 25—30 vagy 35 rőf hosszúságú láncfonalat vettetett fel a szövőszékre, szála kenderből többet, a gyengébb minőségű és vastagabb fonálból: a szöszből és kócból 18 kevesebbet. (Mivel a „vetőszeg" kerülete 5 rőf volt, mindig annak többszörösét.) A felvetett láncfonál hossza függött attól is, hogy a megrendelő csak abroszt csak törülközőt, csak vékaruhát kívánt-e szövetni, vagy ebből is abból is néhányat. Miután „funtra" lemérték a fonalat (néha még ezt sem tették meg), megállapították, hogy hányas „szerszámmal" (a nyüst és a borda együttes neve) miféle vásznat óhajt belőle a megrendelő, s hány rőf vászonra, illetve milyen más lepelruhára futja majd. A mester kiszámította azt is, hogy kb. mennyi és milyen minőségű masinafonalat, „pamukot" kell a munka során felhasználnia. A sodrott pamutfonál ugyanis drágább, de erősebb volt, mint a sodratlan. Megegyeztek abban is, hogy az egyes vászonféléket milyen hímekkel cifrázza a mester. A mintaválasztás hozott szőttes vagy a mester mintakönyve esetleg választékként őrzött saját szőttesei segítségével történt. Ezt követően alkudták ki az egyes hímek munkadíját. A fizetség többnyire pénz és természetbeniek együttese volt. A sima vásznat a mindenkori árviszonyoknak megfelelően 1900 táján rőfönként 20—30 krajcárral fizették, a hímekért azonban a megrendelő szívesebben adott terményt: gabonát, kukoricát, zsírt, szalonnát, bort stb. saját lehetősége, ill. a mester szükséglete szerint. A természetbeni fizetségről egyik fél sem beszélt szívesen másoknak, s ha mégis, a mester inkább többet mondott, a megrendelő pedig kevesebbet. Az asszonyok főként a „gazda" (a családfő) előtt tartották titokban a tényleges munkabért, mivel a lisztet, a zsírt, a húst a konyháról kellett elvonniok. A 30-as évek árviszonyaira jellemző, hogy Beke Imre 1930-ban 1 rőf sima vásznat 2 kg búzáért szőtt meg, s gyakran egész napi munkájával alig 1 pengőt keresett. Ha a megrendelő nagyon szegény volt, ám mégis vágyódott a szép, hímes vásznak után, napszámban is ledolgozhatta a munkabér egy részét. A mester tényleges kiadását azonban — vagyis a masinafonál árát — neki is pénzzel kellett kiegyenlítenie. Nagykanizsa, Zalakomár és a svábok lakta Hosszúvölgy környékén 1880 után a módos 15—20 holdas családok mind gyakrabban rendelték a vékaruA dél-zalai falvakban a kender minőségét és finomságát az alábbiak szerint osztályozták: „szálakender, szösz, szépkóc, durvakóc". 17-es bordában szőtték a szálakender fonalát, 10-esben pedig a kócot.
