Kerecsényi Edit: A muramenti horvátok története és anyagi kultúrája - Zalai Gyűjtemény 20. (Zalaegerszeg, 1983)
HORVÁT FALVAINK ANYAGI KULTÚRÁJA
lyét illetően is. Az egyre többször jelentős fizetést hazahozó fiatalasszony is jogot formált már arra, hogy teljes jogú családtagként kezeljék. A közös kereset befektetése — természetesen — gyakran képezte vita tárgyát. Ki egy darabka szőlőt, ki új istállót, ki új házat akart inkább. Az ötvenes években még főleg a szőlőt és az istállót részesítették előnyben, a termelőszövetkezetek megerősödése után azonban a ház újjáépítése került előtérbe. Horvát falvainkban a lakóházak mintegy 40%-a 1960 és 1970 között épült újjá, mégpedig nem is akárhogy. (A megyei átlag uyganekkor csak 18,4% volt.) Egyes családoknál továbbra is nagy súlyt fektettek a jószágnevelésre, főleg a sertéshizlalásra, a termelői kedv azonban erősen ingadozott. A legújabb háztáji állatszámlálások — főként a hagyományos ló- és szarvasmarhatenyésztés terén — siralmas képet mutatnak. Ugyanekkor néhány család új termelési ágakkal próbál szerencsét. Házinyúltenyésztéssel, fürjek és baromfi exportra nevelésével foglalkoznak meglehetős haszonnal. A hagyományos gazdálkodási formák tehát nagyrészt elavultak, és — a mezőgazdaság nagyüzemivé alakulása következtében — fokozatosan feledésbe merülnek. A családtagok társadalmi és családon belüli helyzetének változását az elmúlt években szociológiai módszerekkel is vizsgáltam. A mintavétel tárgyát a nagykanizsai Egyesült Izzó Fényforrásgyára — részben horvát — ingázó, betanított munkásnői képezték: középkorú asszonyok és fiatal leányok. 5 '' 1 A vizsgálat jelentős különbséget mutat a két generáció életmódja és életfelfogása között. Míg az asszonyok hazaérkezve — akár délelőtti, akár délutáni műszakban voltak — haladéktalanul nekiállnak a házimunkának és a háztájiban esedékes teendőknek, addig a lányok már gyakran a városban maradnak szórakozni, s otthon legfeljebb a főzést, a takarítást vagy a bevásárlást vállalják. Keresetük nagy részét hazaadják ugyan, de abból többnyire stafirungot vásárolnak. Ezek a 16—20 éves fiatal nők már a köztudottan jól jövedelmező sertéstartást sem ambicionálják, a baromfi etetésével sem bajlódnak, és a családi jövedelemben igen jelentős szerepet játszó háztáji föld, ill. kert műveléséhez is legfeljebb csak szülői utasításra fognak hozzá. A megkérdezett fiatalok közül szinte egy sem tudta már megmondani, hogy szüleinek mennyi földje volt a tsz megalakulása előtt, sőt azt sem tudják már, hogy a család vérrel-verejtékkel szerzett, sokszor valósággal összekoplalt hajdani birtoka hol, a határ melyik részén feküdt. A legkevésbé sem sajnálják az elvesztett „vagyont", csupán a szőlőhöz ragaszkodnak, ahhoz is inkább a szórakozás, a kikapcsolódás kedvéért. A hagyományos gazdálkodás munkaeszközeinek egy részét sem ismerik már. Nem tudják, milyen a cséphadaró, s fogalmuk sincs róla, mikor kell pl. a kukoricát elvetni, s milyen módon biztosítható sikeres termesztése. Mindebből nyilvánvaló, hogy szüleik őket már nem a paraszti munkára nevelték, vagy ha meg is volna bennük erre a szándék, az ifjabb nemzedéket ez már alig érdekli. A gazdaság és a háztáji művelésének terhét tehát szinte kizárólag a középkorúak, s a gyakran már tsz-nyugdíjas nagyszülők viselik. 541 KERECSÉNYI E. A nagykanizsai Fényforrás és Üveggyár ingázó betanított munkásnőinek élet- és munkakörülményei. 1977. TGYM A/1069—78.
