Kerecsényi Edit: A muramenti horvátok története és anyagi kultúrája - Zalai Gyűjtemény 20. (Zalaegerszeg, 1983)

HORVÁT FALVAINK ANYAGI KULTÚRÁJA

letesek. De évről-évre szomorúbban tapasztalom, milyen temérdek népi tudás, értékes természetismeret száll sírba az Öregekkel, kiknek megélhetését részben még az erdő és a mező, a nádasok és a vadvizek biztosították, s kiknek kikérdezése révén bizonyára még sok hasznos tudnivaló birtokába juthatnának a honismereti kutatók. A fenti cél vezérelt akkor is, midőn aránylag hosszadalmasan foglalkoztam a már csaknem feledésbe merült halászati eljárásokkal. Bizonyára számos padláson, pajtában, hegyi pincében lehetne még különféle hálókat, szigonyokat, lékvágó fejszéket stb-t találni, s őket az utókor számára megmenteni. A földművelés hagyományos módjait ugyanekkor csak érintettem, mert sem a gabona, sem a szőlő, sem a kender termelése nem mutat a szomszédos vidékekétől jelentősebben eltérő sajátosságokat. Kivételt egyedül a kukoricával tettem, mert ez volt, sőt ez ma is a horvát egyéni gazdaság legjellegzetesebb terménye. IPAROSOK ÉS FÉLPARASZTI ELEMEK Bár a Mura menti horvát falvak döntően agrárjellegű települések voltak, s azok ma is, munkám nem lenne teljes, ha nem szólnék azokról a kisiparosokról, akik a paraszti társadalom egészébe itt is szervesen beletartoztak. Közülük sokan nem is e falvakban látták meg a napvilágot, ám általában horvát származásúak voltak, vagy ha nem, az egymást követő nemzedékek során — legalábbis részben —• asszimilálódtak. A falvak történeténél az 1770., az 1876., valamint az 1925. évi összeírások alapján rendszerint felsoroltam az egyes iparágak művelőit, ahol tudtam, azok jövedelmével, vagy kereseti adójával együtt. Közülük azonban csak az első és az utolsó ad hozzávetőleges képet a falvak népességéről, társadalmi összetételéről és gazdálkodásáról. 1770-ben a 8 falu 26 kézművese közül 13 volt molnár, összesen 255 pozsonyi mérő gabonajövedelemmel. A többiek, a 6 takács, 3 kovács (faber), 1 csizmadia. 1 varga, 1 szűrszabó és 1 kocsmáros — ezek főleg Tótszerdahelyen és Tótszentmártonban működtek — jövedelme mindössze 73 Ft-ot tett ki. Számuk és keresetük tehát csekély volt, ám gazdasági és társadalmi súlyuk — főleg a molnároké — jelentős, hiszen ők őrölték a kenyérnek valót, noha csak tavasztól őszig dolgozhattak. A napi szükségletek kielégítését szolgáló hagyományos kismesterségek művelői a múlt század derekán még általában a kanizsai céhek külső mesterei voltak, az utóbbiak azonban a légrádi molnárcéhhez tartoztak, melynek pompás céhkorsóját a Thúry György Múzeum őrzi. (154. fotó.) Az alábbi kimutatást horvát falvaink nem nemes családfőinek — nemes nem is volt közöttük — katonai célra készült összeírásából

536 állítottam össze, ZML dikális összeírásai : A reánk maradt kimutatások nagyon hiányosak, s bár igyekeztem mindenütt a jobbágyi kor utolsó adatsorait idézni. Petriventénél 1819 utáni összeírást nem találtam.