Kerecsényi Edit: A muramenti horvátok története és anyagi kultúrája - Zalai Gyűjtemény 20. (Zalaegerszeg, 1983)

HORVÁT FALVAINK ANYAGI KULTÚRÁJA

való művelésért. A fiatalok emellett évről évre 6 hónapos summásmunkára szegődtek Somogy és Baranya nagybirtokaira: Ságpusztára, Magasdpusztára, Lajosházára, Perecsenybe, Ötvöskónyiba stb. Akinek ez nem sikerült, az hónaposszerződéssel, kepésaratással, egyéb résziből végzett munkával, vagy napszámmal igyekezett pótolni a hiányzó jövedelmet. A summások munkája felerészben a cukorrépakultúrához kötődött, felerészt vegyes mezőgazdasági munka volt, mely a kapások művelését, valamint a gabona betakarítását jelentette. Az uradalmak általában egy már ismert bandagazdát bíztak meg a munkások toborzásával. Egy banda — az uradalom igénye szerint — többnyire 30—40 párból állt. A lányok 12—13 éves koruktól férjhez menetelükig kapásként és marokszedőként tevékenykedtek, amiért másodosztályú bért kaptak. Az idősebbek csekély pénzért a férfiak ruháit mosták és vasalták, s a szakácsnőnek segítettek a főzésben. A fiatal házasok együtt dolgoztak: a férfi kaszásként, az asszony marokszedőként. Segítették egymást a munkában, melynek végeztével együtt pihentek, együtt aludtak. Az ő sorsuk volt érzelmileg a legkönnyebb, ők is kerestek a legjobban, mivel nagyon összetartottak. Minden summáscsoportba bekerült néhány özvegyasszony, vagy olyan egyedül élő rokon nő is, aki maga kényszerült a kenyerét megkeresni. Az ő helyzetük volt a legkeservesebb. Rájuk maradt a munka legnehezebbje, kimaradtak a közösség mulatságaiból, s egyesek szerint egyetlen „szórakozásuk" a fiatalok megszólása volt. A mai 70—75 évesek közül többen 20—25 évig is jártak summásmunkára. A 147. ábra egy semjénházai asszony 1925 és 1945 közötti munkahelyeit mutatja. Egy elsőosztályú munkás bére 1934 táján ápr. 1-től nov. l-ig 8 q búza, 4 q rozs, 30 kg kenyérliszt és havi 15 pengő volt. Kaptak emellett átlag 800 • felszántott kukoricaföldet is. A másodosztályú munkás bére alig volt több, mint az előbbi fele. Munkakörülményeikről és életükről számos publikáció látott napvilágot. A summásság mellett az uradalmak egyéb alkalmazási módszerekkel is igyekeztek a birtok jövedelmezőségét fokozni. Bár ezek a munkásokra nézve mindig rendkívül kedvezőtlenek voltak, a munkaalkalom hiánya nemegyszer rákényszerítette a földnélkülieket, hogy havibéresként szegődjenek el a környező gazdaságokba. A szerződések általában meghatározott időre szóltak, ám a munkát mindenkor az uradalom pillanatnyi igénye határozta meg. Tehát ház körüli és gazdasági munkára egyaránt befoghatták őket: répát, kukoricát egyeltek, markot szedtek, gabonát hordtak, jószágot etettek, ólat, istállót takarítottak, trágyát teregettek stb. A fityeházi és bajcsai havibéresek általában a Bárczay urasághoz szegődtek Miklósfára, vagy a Batthyány-uradalmakba, ill. Bánfapusztára és Ventére. A semjénházaiak és molnáriak ugyanekkor Gyótapusztára, vagy a Kovács-Sebestyén birtokra szerződtek. Ha összevetjük e havibéresek keresetét az állandó gazdasági cselédekével, nyilvánvalóvá válik, miért kedvelték az uradalmak ezt a szerződtetési formát. Azért, mert bérük éves átlagban jóval kevesebbet tett ki, mint a cselédeké, ráadásul kevesebb kötelezettséggel járt az alkalmazás. A társadalom legalsóbb fokán azok az agrárproletárok álltak, akik többnyire nem is saját házukban, hanem árendában laktak. Számuk az 1929—