Kerecsényi Edit: A muramenti horvátok története és anyagi kultúrája - Zalai Gyűjtemény 20. (Zalaegerszeg, 1983)

HORVÁT FALVAINK ANYAGI KULTÚRÁJA

E kategória számára már szinte tragédiát, de legalábbis nehezen átvészelhető időszakot jelentett, ha a jószág elhullott, vagy valamely okból gyenge volt a termés. Ilyenkor ők is arra kényszerültek, hogy részesaratóként, vagy summásként keressék meg a család gabonaszükségletét. Évi adójuk kb. 120 pengő volt, amit főleg fuvarozással igyekeztek előteremteni. De pénzeltek — mint láttuk — az állatszaporulatból, a tejtermékekből és a gyűjtögetésből is. Bizonyos munkákat mindenki rokoni, baráti segítséggel végzett. Ezek közé tartozott a kukorica törése, fosztása, góréba hordása, a szár levágása, valamint az aratás, a cséplés, legfőképp azonban a házépítés. A gazdasági felemelkedésre talán legszemléletesebb példa az. alábbi, 1942ben 5 holdas tótszentmártoni család sorsa, életvitele. Földjük akkor 6 dűlőben feküdt, s 300 • híján szántó volt. Az 1907-ben birtokolt 3 holdat 35 év során csaknem megduplázták. Adatközlőm, Proszenyák Katica apja, vagyis a családfő kétszer — 1905ben és 1910-ben — járt Amerikában, ahol vasgyárban dolgozott. Keresetét szorgalmasan hazaküldte, s felesége abból vásárolgatta a hozzájuk hasonló, ám csődbe jutott szegényparasztoktól — pl. akiknek elpusztult a lova — a 300—400 D-és parcellákat. Dollárért vásárolt pl. 1920 körül a Veliko Polje dűlőben egy szántót, amit szőlővel ültettek be. Jelenleg is van itt 300 • szőlőjük. A hét gyermekből csak kettő érte meg az iskoláskort. Mikor az apa hazalátogatott, két gyerekkel mindig kevesebbet talált a házban. Végleges hazatérte után a fuvarozásra helyezte a fősúlyt. Nap mint nap 3 pengőért vitte a szerdahelyi kavicsbányából a sódert az építkezőknek és az útépítésekhez. (Ugyanekkor 1 q morzsolt kukorica 3,50 P volt.) Kanizsára Ventén és Bánfán át a régi úton járt, mert az — noha partos — jóval rövidebb volt. A tehén kijárt a legelőre. Befogni nem szokták, mert kinevették, aki öszszefogta a tehenet a lóval. A tejet, túrót, tejfelt részben elfogyasztották, részben eladták. Nagyot lendített rajtuk, ha 2 évenként eladhattak egy-egy 12— 16 hetes borjút, főleg azonban ha csikót tudtak nevelni. Nagy munka idején — egymást kisegítvén — két rokon vagy szomszéd fogta össze a lovát egy kocsiba, és megosztoztak a hasznon. A fogattal nem rendelkező törpebirtokosok szántás, vagy erdei fuvar fejében természetesen nekik is szolgáltak napszámot: szőlőt kötöttek, arattak, vagy kaszáltak. Bizony elkelt ez, hisz a gazda szinte mindennap úton volt, s az asszony nem bírta volna egyedül a gyerekekkel a mezei munkát, bármennyire igyekeztek kivenni belőle részüket már azok is. Egyszer elpusztult a lovuk; 3 éven át akkor ők is elszegődtek summásnak. A gyermekekre ezalatt a nagyszülők vigyáztak, sőt ők dolgoztak a földön is, hogy összekuporgathassanak annyit (a kapott búzát is mind eladták Kanizsán), hogy mielőbb új lovat vásárolhassanak. Akinek nem volt öregje — akire a gyerekeket hagyhatta volna, nem mehetett hónapszámba, s kénytelen volt a földjéből eladni 300—400 D-et, hogy egy csikót vehessen. Akinek 5 holdnál is kisebb birtoka, s mellette népes családja volt, az semmiképp sem tudta megtermelni a család gabonaszükségletét, ök rimánkodtak leginkább a földesuraknál 1—2 holdas bérletért, vagy résziből