Kerecsényi Edit: A muramenti horvátok története és anyagi kultúrája - Zalai Gyűjtemény 20. (Zalaegerszeg, 1983)

HORVÁT FALVAINK ANYAGI KULTÚRÁJA

zes pemettel, és egy marék lisztet szórtunk bele, ami elégett. Hogy miért, nem tudom, de így tanultuk. Ezután a teknőben levő tésztát annyi darabra osztottuk, ahány kenyeret sütöttünk. A melencét struganka, amivel a lisztet kimértük, jól beliszteztük, beledobtunk egy adag tésztát, és kis mozdulattal meghömpölygettük, megformáztuk pulkanje kruha, majd lapátra borítottuk, s kézzel megvizeztük a tetejét. Végül betoltuk a kemencébe. Akkor keresztet rajzoltunk a levegőbe, és azt mondtuk: Sveti kHz, prekrize, Bog blagoslovi. (Isten áldja meg a kenyeret.) Akkor gyorsan kemencébe raktuk a többi kenyeret is, de azokra már nem mondtunk semmit. Nagyon gyorsan kellett dolgozni, mert ha valaki elmélázott felette, az utolsó kenyér nyers maradt. (Még szólni se volt szabad ilyenkor az asszonyhoz.) Mikor a kenyér megpirult, vagy kivették a parazsat, vagy nem, aszerint, hogy milyen volt a kemence. Nálunk két óra alatt sült meg a kenyér. Óra majdnem minden háznál volt —, de legalább is a szomszédnak biztosan— azt néztük. Ha még sem volt óra, vagy elromlott, akkor találomra kivettük az egyiket és a fenekére fordítottuk. Ha az orrunkat elbírta (azaz nem égette meg), akkor jó volt a kenyér. Szénvonóval kihúztuk, a tetejét megvizeztük, és letakartuk abrosszal. Mikor kihűlt, a kamrába vittük. A gazdagabbaknak volt kenyértartója, de a többség csak egy keskeny deszkát szegezett két gerenda közé, s arra rakta őket. Mindig jó magasra, mert kevés volt a kenyér és sok a gyerek." A kenyeret kisszékre állva tették fel a deszkára. Le meg úgy vették, hogy seprőnyéllel lepiszkálták. Ehhez ügyességre volt szükség. Amíg megtanulták, bizony előfordult, hogy leesett, s darabokra tört. Nem gurult úgy, mint a mostani rozs-, vagy búzakenyér. (Többen bevallották, hogy fiatal korukban bizony az ő kezükben is elszakadt kenyér.) Ilyenkor gondosan összeszedték minden darabját. Csaknem minden adatközlő megemlítette, hogy a kukoricakenyeret nem szelték, hanem törtek belőle. Ahol nagy család élt együtt, naponta kellett egy kenyér, s bizony nagy kemencére volt szükség, hogy beleférjen 7 darab. A legtöbb házban ugyanis hetenként egyszer sütöttek. Kb. 1953 óta nem sütnek a zalai horvát falvakban kukoricáskenyeret, 1960 óta pedig semmilyent sem. Mióta megszűnt az egyéni gazdaság, s a gazdáknak nincs gabonája, boltban vásárolják a kenyeret. Némelyik faluban már csak elvétve található egy-egy kemence. 1945 előtt csak az tett a kenyérbe búzalisztet is, aki igen jó módban volt, mert azt rántásnak és mácsiknak tartogatták. Búzalisztből készült zsemlét, kiflit csak a betegnek vettek, vagy a kotori krizevoi búcsúban cserélték a szepetnekiekkel. Ezek 1914 körül szép fehér cipókat, zsemléket árultak 2 krajcárért, a tótszentmártoniak, szerdahelyiek pedig 4—5 kilós kukoricakenyeret adtak el 30 krajcárjával. Étrendek A fő étkezés egészen a hatvanas évekig a vacsora maradt. A főzésnél általában a mennyiségre, s nem a minőségre törekedtek. Télidőben, amikor