Kerecsényi Edit: A muramenti horvátok története és anyagi kultúrája - Zalai Gyűjtemény 20. (Zalaegerszeg, 1983)
HORVÁT FALVAINK ANYAGI KULTÚRÁJA
majd varrógéppel varrták, és az eleje kivételével igen sűrűn „tűre szedték". Csaknem bokáig ért. Felső részét széles vászonpántba besvica, opasina foglalták, melyre elöl l-l gomblyukat varrtak, hogy a belefűzött pertlivel drieta, dreta a derékon szorosra köthessék.310 Elöl hosszú hasítékot resporek, rasporek hagytak rajta, hogy könnyen belebújhassanak. Alját saját anyagából 15—20 cm szélesen visszahajtották. A derékpántot egyesek hátul széles, többnyire takácsszőtte piros vagy bordóhímes borítással pujas, pojas, besvica 5Li díszítették, hogy azt ne kelljen külön felkötniük az öltözködéskor. Az asszonyok többsége azonban jobban szerette a különálló pártat, besvicát, — abból úgyis volt 4—5 minden háznál —. mert így változatosabban öltözködhettek. A szoknya anyagát és a besuíeanak valót régen Kotoriban, Légrádon esetleg Csáktornyán vásárolták. Az utóbbit néhány ügyes asszony maga is megszőtte, de ezzel nem dicsekedett, szegénységével ugyanis senki sem kérkedett. A Thúry György Múzeumban őrzött szépszámú flajdankának mintegy a felén található rádolgozott, hímes pujas. Közülük nem is egy olcsó kivitelű, a hímes háziszőttest csupán utánzó, gyári szövésű anyagból készült. Illusztrációként a 100. a. képen egy szerdahelyi flajdanka részletét mutatom, melyet özv. Dobos Andrásné varratott még 1916-ban Balasin Istvánné paraszt-varrónővel. Anyagát Kotoriban vásárolták. A finom gyolcs azonban nagyon drága volt, ezért a flajdanka elején a kötény alatti sima részt egy szél olcsóbb, fehér anyaggal pótolták. Derékpántja takácsszőtte lenvászon. Ennek hátsó részére öltögették a fehér alapon piros pamutfonállal gyárilag mintásra szőtt, széles pujast, ahhoz pedig egy piroscakkos, keskeny díszítő szalagot, mely némileg fedte a szoknya szinte hihetetlenül finoman leszedett hajtásait. Egy-egy asszony ruhatárához — anyagi helyzetétől függően — 2—4 flajdanka tartozott. Az elsőt az elemi iskola kijárása után, 12—13 éves korában édesanyjától vagy keresztanyjától kapta, s télen-nyáron csak ünnepnap viselte. Hordták azonban az anyjuktól, nagyanyjuktól örökölt flajdankát is, szabása ugyanis nemzedékeken át szinte változatlan maradt. Ha elpiszkolódott, a folyóban vagy a patakban kimosták — esetleg párlósajtárban párolták —-, majd körmükkel meghúzták a hajtásokat. Utána az asztalra fektették, alájaföléje egy-egy darab vásznat, tetejébe pedig forró vízzel telt fazekakat tettek, egyesek szerint pedig kemencéből kivett kenyeret. így gőzölték bele a sok sűrű, apró rakást, a varrónők későbbi szavával pliszírozást. Az, utolsó flajdankát tudomásom szerint 1933-ban Tótszentmártonban egy hagyományőrző család leánya részére esküvőre varratták (100'b. rajz). Csodálkozott is a falu népe, hogy a módos gazda leánya nem modern selyemszoknyában esküszik. Alája azonban már három gyolcs alsószoknyát vett a 5111 Sokan szőttek otthon pertlit gatyamadzagszövő táblán, sőt készítették azt eladásra is. A csáktornyai múzeum gyűjteményében van egy régi gatyamadzagszövőszék, sajnos, lelőhelye ismeretlen. 611 A szoknya derékpántjának elnevezése még ugyanazon falun belül sem azonos. Hasonlóképp többféle a reá kötözött, ill. reá varrott szőttes darab neve is. A fogalmakat ugyanis — úgy tűnik — több évtized múltán már keverik. Itt jegyzem meg, hogy a pujast Muraközben többnyire nem szőttes, hanem keresztszemes hímzés díszítette, A csáktornyai múzeumban több ilyen fehér szoknyát láttam. Lelt. sz. 91., 280., 281.
