Kerecsényi Edit: A muramenti horvátok története és anyagi kultúrája - Zalai Gyűjtemény 20. (Zalaegerszeg, 1983)

HORVÁT FALVAINK ANYAGI KULTÚRÁJA

menyasszony, hogy szélesebben álljon. Közülük az egyik négy-, kettő pedig háromszeles volt, alján az ünnepi alkalomnak megfelelően több-kevesebb csipkével. Az ízlésbeli átalakulásnak tehát éppen tanúi lehetünk. A szoknya anyaga finom fehér gyolcs. Derékpántja durva kendervászon, elején egy-egy körülvarrott lyukkal, melybe a fehér kötőt fűzték. Az* eredetileg rávarrott, nagyon széles, piros és kék pamutfonállal mintázott takácsszőtte pujast, sajnos, rég lefejtették már, a kislány farsangi jelmezéhez használták fel. (H: 88 cm, B: hat szél, azaz 480 cm.) A flajdankát az öregek halálukig vagy az 1950-es évekig viselték, s abban is temették el őket. A fiatalabbak azonban már a húszas-harmincas években elhagyták, s az új divatnak hódoltak helyette. Hétköznapra a szegényebb asszonyok és lányok négyszeles flanell vagy karton, a módosabbak ötszeles kékfestő szoknyát suknat varrattak. Szabása a flajdankáéhoz volt hasonló, de kevésbé bő és nem pliszírozták akkora gonddal, mint amazt. Kötény alatti részét ennek is olcsóbb vagy másodlagosan felhasznált kelmével pótolták. Derékpántja saját anyagából vagy maradék házivászonból készült, s mindig díszítetlen volt. Az elhordott, megsárgult, ünnepi felvételre alkalmatlanná vált flajdankát házilag zöld dióburokkal rehe vagy cserfakérekkel cerova kora barnás, esetleg bodza termésével hebet kék színűre festették, hogy köznap viselhessék még egy ideig. Mások a szakadt részeket kivéve és az alját felhajtva alsószoknyának alakították át. A róluk lefejtett szőttesekből sok megmaradt a ládafiában, ezért róluk külön is szólok röviden. Készítésükkel az I. világháború után valamennyi helyi takács foglalkozott. Egy-egy dúsan mintázott darabért 2 véka lisztet vagy 2—3 kg zsírt is adtak titokban az asszonyok. Pénzért nem igen vehették, mert a gazda sokallta volna az árát, nem engedte meg a pazarlást. A módosabb asszonyok versengtek, hogy minél cifrább, szélesebb besvicát. opasinát viselhessenek. A külön is felköthető darabokat — hogy jó tartásuk legyen — keménypapírral bélelték ki, a két szélére pedig — de legalább az aljára — gyárilag hímzett díszítőszalagot is varrtak még. Zsigulics Balázs tótszentmártoni takács 1900 körül — előbb a feleségének, majd más megrendelőknek — szőtt nemcsak bordó és fehér, hanem kék színnel cifrázott besvicakat is, ami később szinte általános divattá vált. A 60.100.2. lelt. sz. besvicát Rodek Istvánné kapta 1920-ban. férjhezmenetelekor. Kotoriból hozták neki teljesen elkészítve, s így maradt múzeumba kerüléséig. Kemény kartonra dolgozták rá, s alul-felül gyárilag szőtt pántlikával díszítették. Csupán az eredetileg rávarrott két-két rózsaszínű ill. almazöld fűző szakadt le a sok használattól, s pótolták köperfűzővel. 1940-ben hagyta el a régi viseletet, azóta a sublód fiókjában őrizte emlékként. (Sz: 32,1 cm, M: 9,5 cm.) A 101. képen látható bordó, kék és fehér hímes besvicák közül az alsót Zsigulics Balázs Tótszentmártonban szőtte, a felsőt 1918 körül Kotoriban vásárolták. Mindkettőt keménypapírra dolgozva kötötték a derékra. (Sz: 35,2 ill. 33,2 cm, M: 11 ill. 12 cm.)