Kerecsényi Edit: A muramenti horvátok története és anyagi kultúrája - Zalai Gyűjtemény 20. (Zalaegerszeg, 1983)

HORVÁT FALVAINK ANYAGI KULTÚRÁJA

nál-, só- és borotvatartó vagy gazdasági eszköz található. Mint mondták, ők is tudtak volna ilyeneket készíteni, ám arra nem volt idejük, ill. nem tudták volna őket a befektetett munka arányában értékesíteni. Ezért inkább kosarat, vagy seprűt kötöttek, lószerszámot vagy lábbelit javítottak, jószágot neveltek vagy fuvarozni jártak. Az asszonyok sem igen foglalkoztak a munkaigényes hímzéssel. A Zala megyében csaknem mindenütt viselt hímzett vászon férfiingből •— bár emlékeik nekik is vannak róla — egyetlen egyet sem találtunk. De a női viselet darabjai közül is szinte csak az asszonyi fejfedőt díszítette hímzés. A sok gyerek mellett nyilván a nőknek sem maradt idejük erre. Inkább fontak és szőttek, hogy a nélkülözhető vásznat értékesíthessék, akinek pedig nem volt lehetősége ily módon pénzhez jutni, baromfit nevelt, libát tömött vagy kofálkodott. A berendezésekhez tartozó fontosabb textíliák A szoba illetve a ház felszereléséhez tartozott még az a sokféle textilia is, melyeket a len és kender finomabb vagy durvább rostjaiból font alapanyagból szőttek maguk a parasztok vagy az iparengedéllyel — esetleg csak háziiparszerűen dolgozó mindig férfi takácsok. A viseletnél közölt stafirungjegyzékből képet nyerhetünk egy-egy háztartás ebbeli felszereltségéről. Persze, a készletet nem csupán az a textília képezte, amit egyik vagy másik menyecske vitt a házhoz. A vászonruha — főleg az ünnepi és alkalmi darabok — halmozódott, azaz nemzedékről nemzedékre öröklődött, A köznapi lepelruhák közül a legfontosabbak a lepedők, ágyterítők, vánkosok, dunyhák, törülközők, abroszok, kosár- valamint kenyérruhák és szalvétafélék voltak, az alkalmiak közül a paszitos vékaruha és a halottaslepedő, a gazdaságban használatos textilféleségek közül pedig a takarmányhordó lepedők, zsákok culák, ponyvák. A szalmát vagy szalmazsákot a szegényebbek csak durva, két szélből öszszevarrt kendervászon lepedővel plajta takarták. A módosabb családoknál a szalmazsákra tyúk- vagy durva libatollal töltött derékalj blazina is került. Belső huzatát angin vagy más sűrű szövésű gyári kelme, a külsőt háziszőttes képezte. A fej alatt szalmával vagy fosztatlan tollal töltött alsópárna vánkos feküdt, amire még egy tollaspárnát is tettek. Végül a vastagra tömött dunyha dunjha került az ágyba. A huzatnak szánt vásznat gyakran küttőre azaz bordásra szövették, mert ezáltal sokkal tartósabbá vált. Az ágyakat köznap kenderből vagy lenből szőtt kétszeles — házilag sodrott kendercérnával összeöltögetett — lepedővel fedték. Ünnepen azonban még sokáig elővették a piros pamutfonállal cifrázott takácsszőtte terítőt, djevkot. A hagyományos szőttes ágyterítőknek két típusa ismert: Az elsőbe a 93. sz. képen bemutatott djevko tartozik, amit 1902-ben Szerdahelyen szőtt Markan Rémus takács. A szükséges lenfonalat a megrendelő termelte és fonta. A két szélből összeöltögetett darabot széles sávban — a középtengelytől jobbra és balra — szimmetrikus, mélypiros, geometrikus mintázatú szövött hím borítja. (H: 151, Sz: 97 cm.) A férjhezmenetelekor igen jómódú eladó kelengyéje