Kerecsényi Edit: A muramenti horvátok története és anyagi kultúrája - Zalai Gyűjtemény 20. (Zalaegerszeg, 1983)

HORVÁT FALVAINK ANYAGI KULTÚRÁJA

sebb, vésett vájataiba feszítették bele egymástól átlag 15 cm-re. A karókat a gondos gazda beékelte a talpfába, hogy szilárdan álljanak. Ha a ház faszerkezetete elkészült, s az ajtó- és ablaktokokat is helyükre csapolták már, következett a tapasztás. Mindegyik falu határában akadt olyan agyagos dűlőrész, ahol a szükséges agyagot, ilovica kitermelhették. Szekéren hazahordták, az udvaron szalmával összekeverték, és tehenekkel vagy lovakkal alaposan megtipratták. Az így jól megmunkált agyagot vödrökkel, melencékkel hordták a készülő házhoz, ahol a sárgombócokat kézzel csapdosták a karók közé. E munkának csaknem minden faluban voltak — sőt még ma is vannak — specialistái, fontos ugyanis, hogy a sár nagyot cuppanva szorosan tapadjon a karók közé. (Ha nem tapadt meg eléggé, a karók közé vízszintesen 10—15 szál szalmából sodort kötelet fűztek, hogy megfogja a sarat, esetleg ágakkal, sövénnyel fonták be, plevna blato i plot.) Az így durván felhordott agyag néhány nap alatt megszáradt. Ezután ásóval lefaragták, majd pelyvás sárral simára tapasztották, licenje. A jól kiszáradt fal még egy utolsó simítást kapott, amelyet már csak a meszelés követett. A karóközre épült házak falát évről évre törekes, pelyvás sárral javították, tapasztották, hogy állagát megóvják. Az egyes helyiségek mennyezete, födémé sokáig csak fejszézett, később azonban már fűrészelt fenyődeszkából készült. Aki tehette, kovácsolt cigányszegekkel szegezte a keresztgerendákra úgy, hogy azok érintkezési felülete fölé a padlás felől még 1—1 kevésbé szépen megmunkált deszka is kerüljön, miáltal a padlás teherbíróbbá, a lakótér pedig melegebbé vált. A tetőszerkezet hajdan jobbára ollóágas és szelemenes, slemen, slemeneva greda volt, 1900 körül azonban már csak kakaspántos, pant és szarufás, ruzenica, mégpedig bevésett szerkezettel, gletveno. A tető tehát általában nyeregtető, mely az utca felé csaknem mindig csonkakontyban, fakier, kula végződött. Alatta a ház padlástér előtti végoromfalát faragott, csipkézett szélű, fűrészelt deszkákkal fedték, melyet már jó előre gonddal és szeretettel munkáltak meg, hiszen a ház díszét képezte. A közepét gyakran kereszt, néha oltáriszentség formájú kivágás díszítette, az alját pedig csipkézett szélű deszkaszegély borította, néha több sorban is. Előfordult, hogy szépségét festéssel is kihangsúlyozták, pl. Semjénházán az egyik asztalos rokonáét. (51. kép), amit tulajdonképpen reklámnak szántak. Ezen utca felé néző, csonkakontyolt, állóhézagos deszkaormok nagy változatossággal készültek, két egyforma talán nem is akadt közöttük. 1900 körül számos olyan ház is állt még falvainkban, melyek oromfalát vesszővel fonták be, sőt néha be is sározták. Többségüknél a tetőt ferde síkban a végoromfal elé buktatták. A tetőfedő lécek, leivé készítésére már nem fordítottak nagy figyelmet. Készülhettek hársfából, gyertyánból, nyírből, vagy ami éppen adódott. Faszeggel, drveni, cavli, később — ha lehetett — kovácsolt cigányszeggel szegezték őket a szarufákra. Az építkezés fontos kellékét jelentették a megfelelő mennyiségű és méretű faszegek. Többnyire gyertyánfából faragták és három méretben készítették őket: a talpfák csapolásának rögzítéséhez 25, a szarufákhoz és segédgerendákhoz 15, az ajtó- és ablaktokokhoz kb. 10 cm hosszúak kellettek.