Petánovics Katalin: A Festeticsek balatonkeresztúri uradalmának kontraktusai 1772-1793 - Zalai Gyűjtemény 17. (Zalaegerszeg, 1981)

3. A majorság munkaerői

száma szerepel bennük, a bokroké nem. Az is érdekes, hogy az aratók létszámát sem úgy határozta meg a szerződés, mint egy biztos, valamivel arányos, valamivel osztható alapegységet, hanem vagylagosan: 12 vagy 13, 19 vagy 20 ,jó és alkalmatos aratók"-ról beszél. Tehát, ha bokronként 12-13 embert kellett előállítaniok, akkor a hatos létszámú bokorban minden két aratóra jutott egy kötöző, az ötösben szintén, és mindkét esetben egy vagy kettő kötélterítő, esetleg vízhordó is akadt, akit külön nem említettek. Hasonlóan bonyolult probléma elé állítja a kutatót a szerződésekben felbukkanó hármazó kifejezés. Ez ugyanis már a kaszás aratás műszavai közé tartozik. A kaszás aratás alapegysége kezdetben a kaszás és a marokszedő. Ez utóbbit az elmúlt századokban marokverőnek és kettőzőnek is nevezték olyan értelemben, mint a munkában párja valakinek, jelen esetben a kaszásnak. (69) A későbbiek folyamán ez az aratási sejt tovább bővült, belépett a kötöző, esetleg még a kötélvttő is. Kialakultak a kaszaerők, amelyeknek létszáma általában öttel esetenként hattal osztható : két kaszás — két marokszedő — egy kötöző (egy kötélvető). Balassa Iván Tálasi István - kettőző = párja valakinek - értelmezéséből indul ki, és adatai segítségével, (amelyeket a dunántúli aratószerződésekből merít), megtoldja, bővíti a hármazó, négyező fogalmával, rámutatva, hogy a hármazó nem más, mint a kaszás aratás kévekötője, tehát a harmadik személy. A négyező pedig a kötélterítő, a kaszaerő negyedik tagja. (70) Balassa Iván meggyőző érvelése a kaszás aratásra vonatkozik, márpedig a baltonkeresztúri uradalom a szövegből sejthetően sarlós aratókat fogadott. Mi lehetett hát a szerepe itt a hármazóknak, akiket a szerződő felek „az időtt látván pedig leg alább egy hét múlva . . . tartoznak előli állíttani"? Sajnos csak feltevésekre szorítkozható m, hiszen a szerződés szövege többet nem árul el. Magyarországon a sarló-kasza eszközváltás első adatai a 15 — 16. századból valók a Dél-Alföldről. Az európai viszonylatban is elég korai megjelenés ellenére a magyar nyelvterületen csak a 19. század második felében, a gabonakonjunktúra idején vált uralkodóvá. (71) Mindaddig a két aratási mód gyakran egymás mellett élt. (72) Legelőbb a búzát kezdték kaszálni; legtovább a rozsot (a zsúp miatt) és a zabot aratták sarlóval. Dunántúlon a csapadékosabb idő miatt sokfelé elterjedt a tavaszi búza és az árpa rendre vágó aratása, amelyet azután kévékbe szedtek és bekötöttek. (73) Példánkból arra is gondolhatunk, hogy a sarlós aratók mellett kaszás aratókat is foglalkoztatott az uradalom, hiszen korábban már utaltunk a vándormunkásokra, akik valószínűleg ismerték és gyakorolták a kaszás aratás különféle módjait. Feltehető, hogy az általuk és az uradalom egyéb munkásai által rendre vágott gabona marokba szedését és bekötözését végezték azok a hármazók.