Petánovics Katalin: A Festeticsek balatonkeresztúri uradalmának kontraktusai 1772-1793 - Zalai Gyűjtemény 17. (Zalaegerszeg, 1981)

3. A majorság munkaerői

akiket kellő időben, legkésőbb egy hét múlva kötelesek voltak a szerződő bokrok aláírói előállítani. Talán furcsának tűnik, hogy olyan árutermelő nagybirtokon, mint a Festeticseké, a 18. század végén (de még a 3 9. század elején is!) sarlóval arattattak, holott a kaszás aratás sokkal gyorsabb és kifizetődőbb volt az uradalom számára. A sarlós aratás mellett szólt nemcsak a hagyományhoz való ragaszkodás, hanem a gazdasági érdek is. Gyakran előfordult, hogy különböző okok miatt az aratás elhúzódott, a gabona túlérett. Sarlós aratással még ilyen kedvezőtlen körülmények között is a lehető legkisebbre korlátozódott a szemveszteség, a kéve tiszta maradt, míg a kaszás aratás kiverte a túlérett szemet, és ráadásul a kéve tele volt gyomnövényekkel. (74) Az aratásról szóló részt nem zárhatom le anélkül, hogy meg ne említeném: a sarlóval történő aratás még a 19. század végén sem volt ismeretlen vidékünkön olyan kisparaszti parcellákon, ahol a férfi elszegődött részes aratónak, esetleg summásnak. Az apró gyerekekkel otthon maradó asszony sarlóval vágta le azt a kevéske gabonát, amelyet a részes munkán szerzett keresettel kellett megtoldani, hogy életet — nem többet, csak életet — adjon a család részére. (75) Cséplők A megtermelt gabonát behordása után el kellett csépelni, s ez komoly gondot jelentett úgy a kis-, mint a nagygazdaságok számára. Először is ajánlatos volt a gabonát fedett helyen, csűrben, pajtában, alkalmi fészerben tárolni, hiszen a megkezdett gabonakazlat nem tehették ki az időjárás viszontagásainak, a rothadás és kártevők veszélyeinek. Szabadban álló asztagokat csak nagyon jól termő években raktak, amikor a szokatlan mennyiség nem fért fedél alá. Előfordult az is, hogy egész esztendőn át sem voltak képesek elcsépelni a terményt, s évről évre szaporodtak a cséplésre váró asztagok. (76) Hazánkban kétféle szemnyerési eljárás volt ismeretes a 18—19. században. Egyik a nyomtatás, a másik a kézicséplés. (77) Hoffmann Tamás térképe alapján úgy tűnik, hogy Keszthely könr'^e a cséphadarós technológia vonzáskörébe tartozott. Erre utal az a pan. gyakorlat is, amely egészen az 1950-es évekig a rozsot - főként a zsúpnyerés céljából — kézzel verte ki. (78) Azonban a kérdés korántsem ilyen egyszerű. Maga Hoffmann Tamás is rámutat, hogy a kifejezetten cséphadarós területeken is előfordult a nyomtatás ott, ahol a parasztok egyetlen munkaállatként lovat tartottak, s ezek-