Közlemények Zala megye közgyűjteményeinek kutatásaiból - Zalai Gyűjtemény 16. (Zalaegerszeg, 1981)

Petánovics Katalin: A gyermek élete egy summás faluban

betűtörténet, amelyből néhányat felidézünk: ..Megmagyarázta az öreg, hogy ez miilen betű, meg az miilen, aztán kész. Minden betűnek vót egy jele, meg egy mese hozzá. Az i betűt így tanította meg: Eccer vót egy kis baba, aszta ement az édesanyja vele, aszta adott neki valamit, aszta a kislán így nevetett, hogy iiii. Aszta mikor nem tuttam, hogy az miilen betű, akkor csak mondta az öreg: na, hogyan nevetett a baba? Akkor má mingyá tuttam, hogy i. Vers is vót ám mindegyikhő. Ügy szoktuk énekőni, hogy: „Kerek fejű baba i. így nevet, hogy iii"'. „Az »á« betűről, arról meg azt meséte: Ementek a szülők este beszégetni a szomszédba, asztán a gyerek is ement vélek. Asztán amind beszégettek, a gyerek meg elámosodott. Asztán így tett (fölemeli mindkét kezét) ááá! Nagyon ásítozott. A másik gyerek, ais ámos vót, ammeg hamarosan csak monta á. A vers hozzá: Ámos fijú vagy te Á, így ásittol, így ni, Ä. Ahogy olvastunk, úgy mutattuk is a betűt. így, úgy, csakúgy hadonáztunk, mikor olvastunk. Hun ide kapkottunk, hun oda. így tanuj

tunk mi akkoriba". Ha az iskolai tanulás nem is ment valami jól, és nehezen ragadt meg a tudomány a fejükben, volt valami, amit a legképzettebb városi gyereknél is jobban tudtak, és ez a természetismeretük. Apró koruk óta munkahelyük, játszóterük a környező mező, erdő. Meglepő, hogy 8—12 éves gyerekek menynyire ismerik falujuk határát, a dűlőneveket és kiválóan tájékozódnak ezeken a területeken. Szüleikkel, nagyszüleikkel, nagyobb testvérükkel rengeteget járták a mezőt, erdőt, és gyűjtögettek: gombát, ehető vad növényeket, vadontermő gyümölcsöket, sőt 10—12 éves korukban megpróbálkoztak azzal is, hogy hurokkal, hóbavájt veremmel vadnyulat fogjanak. Mivel az erdő körülöleli a falut, gyakran találkoztak erdei útjaik alkalmával vadakkal. Jól megfigyelték szokásaikat, rejtett csapásaikat, és megkülönböztették a hóban vagy a sárban az állatok friss lábnyomait. Ismerték a különböző évszakokban termő növényeket, gombákat, és ha egy-egy jó gombászó területre bukkantak, azt nem árulták el másoknak, az a család lelőhelye maradt. Természetismeretük az elmondottak ellenére mégis kettős, s ők e kettős szemléletben nevelkedtek. Az egyik a reális, kézzelfogható, ésszel felérhető valóságos környezet, a másik ennek átlényegült, kiismerhetetlen, titkokkal teljes közege. A téli esték lámpa melletti beszélgetései, a tollfosztók és különböző társas munkák elmaradhatatlan témái voltak nemcsak a kedvelt betyártörténetek és tréfás mesék, hanem a lidércek, az embert-állatot megrontó boszorkányok, a garabonciások, a visszajáró halottielkek és még sok más félelmet szülő kiismerhetetlen földöntúli lény. A gyerekek is óhatatlanul úgy látták a világot, mint a felnőttek: nappal a látható és tapintható valóságot olyannak, amilyen, sötétben és különleges természeti jelenségek vagy csapások idején félelmetesnek, egy vagy több láthatatlan lény bosszújának tartották. Már egészen kis korukban megismerkedtek olyan szokásokkal, amelyeket a felnőttek velük játszattak el (ilyen volt például a kotyolás), vagy rajtuk végezték: különböző betegségeik idején ráolvasással, szenesvízzel, ólomöntéssel „gyógyították" őket. Válluson is érvényes az a tapasztalat, hogy a szegényebb réteg — jelen esetben a summások — sokkal inkább őrzői a hagyományoknak, mint a jobb-