Közlemények Zala megye közgyűjteményeinek kutatásaiból - Zalai Gyűjtemény 16. (Zalaegerszeg, 1981)

Petánovics Katalin: A gyermek élete egy summás faluban

Kukorica töltés előtt az alsó leveleket le kellett tépni, ezt jattyazásnak nevezték. A 6—8 éves gyerekek szedegették a levelet, hogy anyjuk gyorsabban haladhasson a töltögetéssel. Ha lankadtak, azzal öntöttek erőt beléjük, hogy megígérték: a munka végeztével elmehetnek szedrezni, vagy egy kicsit játszani. Répaszedés idején úgy serkentették munkára a gyenge gyerekeket, hogy folyton biztatták: „Te is tudod már a répát húzkodni a földből!" S ha több család is répát szedett a maga fogadott földjén, az erős munkától hamar fáradó gyerekekben fölébresztették a virtust, versenyeztettek velük: „Nédd-e, lehagy a Gyuri, ügyesebb!'' A másik oldalról meg áthallatszott: „Nédd fiam, lehagy a Teri, ne engedd!" „Asztán csak dógoztunk egymás ellenire, majd beleszakadtunk. Ügy elszoktunk fáranni, csak leeresztettük a két karunkat, mint a beteg madár a szárnyait" — mondta egyik idős asszony. Egész nap a mezőn voltak, mint az anyjuk. Hideg ételt ettek, langyos vizet ittak. Változatosságot, felüdülést jelentett, ha vízért küldték őket a legközelebbi forráshoz, vagy kúthoz. Nem egyszer megtörtént, hogy a kútnál összetalálkoztak a különböző táblákról vízért küldött gyerekek, és nagy játékba kezdtek. Az idő gyorsan szállt, az aratók vagy kapálok hiába nézegettek a kutak irányába, mert „úgy szomgyuskodtak, majd megvesztek". Elunva a várakozást valaki útra kelt közülük, és véget vetett az önfeledt perceknek, jól kiporolva a kis bűnösöket. A 9 éves kislány annyira komoly segítséget jelentett anyjának, hogy ha az anya 6—7 éves gyerekeit magával vitte a mezőre, a „nagy" otthon minden fontosabb munkát el tudott végezni. Ha pedig olyan munkája akadt, hogy a kicsiket is otthon kellett hagynia, a 9 éves „nagy" megetette, ellátta őket, kisöpörte a házat, kiengedte a baromfit, gondoskodott élelmükről és vízükről. A disznók elé odaöntötte a moslékot, s ha közeledett a dél, fogta az ételes bugyrot, amit édesanyja még korán reggel, munkába indulása előtt elkészített, és megindult az ebéddel a mezőre, magával vive kisebb testvéreit is. Ebéd végeztével segítettek anyjuknak. A más földjén való munka, a napszám sem volt ismeretlen a summásgyerekek körében sem a múlt században, sem a mostaniban. Arra még ma is jól emlékeznek az idős vállusiak, hogy szüleik 9—10 éves korukban eljártak a szomszédos határba az uraság szőlőjébe gyomlálni, pár fillér napszámért. S ha nem érkeztek idejébe, nem vette fel őket a felügyelő. Ilyenkor rettegve mentek haza, és azt sem tudták, hogyan tegyék jóvá „bűnüket", a késést okozó önfeledt játékot. Szidást, verést kaptak, annyira szükség volt nyomorúságos keresetükre. „Szegén anyám emonta: úgy csicsergett ki a kezébü mindenhunnajd a vér, úgy bevót repedezve a gyomlálástu. Maj_ nem a szíve leszakatt a fájdalomtu, mikor má nyúni költött a gazhó". Idős adatközlőim maguk is gyomláltak még gyermekként az első világháború idején a jobbmódú vállusi parasztok szőlejében minimális fizetségért." A szőlőgyomlálást számos szerző említi. Csak néhány tanulmány ezzel kapcsolatban : Jankó János: A Balatonmellék néprajza, Bp. 1902. 267. o.