Közlemények Zala megye közgyűjteményeinek kutatásaiból - Zalai Gyűjtemény 16. (Zalaegerszeg, 1981)
Petánovics Katalin: A gyermek élete egy summás faluban
Minden család — niég a legszegényebbek is — tartottak libát, hiszen ezek az állatok különös gondot nem igényeltek, élelmüket maguk keresgélték össze. Amíg kicsi és gyenge volt a liba, a kertben vigyáztak rá az apró pásztorok. De nyárra már úgy megerősödtek, hogy a falugyepűn túlra is ki lehetett hajtani őket. Egy-egy család libáit — számuktól függetlenül — csapatnak nevezték. A csapatba átlagosan 10—15 liba tartozott. Egy-egy kislány több csapat libát is őrzött, legtöbbször a rokonokét, vagy módosabb gazdákét. Ez utóbbiaktól vagy élelmet, vagy valami kis ruhát kapott fizetségül. A kijelölt őrzőhelyeken 5—10 gyerek együtt őrzött 400—500 libát. A libaőrzés nem volt olyan egyszerű, hiszen a különböző csapatokhoz tartozó libák csípték-marták egymást, a libapásztorok alig győzték szétválasztani őket. A libaőrzés másik komoly gondja az volt, hogy a libák a legelő mellett elterülő szántóföldekre szabadultak és kárt tettek a lóherés, lucernás táblákban, lerágták a zsenge kukoricát. Ha a károsult rajtakapta a libát, vagy agyonütötte, vagy elhajtotta, s a tulajdonosnak kellett kikérni tőle. Első alkalommal nem járt váltságdíj érte, de ha többször előfordult, csak pénz ellenében adták vissza a libákat. Bizony a kis libapásztorok sokszor szorultak amiatt, hogy őrzés közben annyira belefeledkeztek a játékba, hogy megszűnt számukra minden más kötelesség. A libaőrzés egésznapos foglalkozás volt. Reggel kihajtották, s csak este, ha már hazafelé indultak a ludak, tértek vissza a faluba. Libaőrzés mellett vigyáztak kisebb testvérükre, csalánt szedtek, s délben felváltva szaladtak haza, hogy megetessék az állatokat, és maguk is harapjanak valamit. A 7 évesek még csak a disznók elé: öntötték az elkészített moslékot, de a 8—9 évesek már önállóan is megkeverték. Ebédjüket reggel az anyjuk megfőzte, ha volt ideje, ha nem,, levágtak egy-egy karéj kenyeret, megzsíroztak, hagymát ettek melléje, és kész volt az ebéd. A mezőn, erdőszélen, ahol a libákkal tanyáztak, minden évszakban termett valami ennivaló: földieper, feketeszeder, vadalma, vadkörte, cseresznye. Megették az akácvirág belét, a papsajtot, sóskát, a kökényt, berkenyét, amit éppen találtak. A gyakori kenyér-ebéd egyhangúságát változatossá tudták tenni a természet csemegéivel. Mint említettem, együtt őriztek a kicsinyek, de nem egyforma gonddal. A földes-gyerekek legtöbbször kész ebédre szaladtak haza, kistestvérük anyjuk mellett maradt, és nem kellett az otthoni állatokról gondoskodniuk. Fiúk is őriztek libákat, de mindig külön, a lányok nem tűrték meg őket, mert vadságukkal elrontották a lányok szelídebb játékait. 7 Legtöbb vállusi szegény család harmadosba, szűk esztendők idején negyedesbe vállalt kukoricát, krumplit, répát a Festetics uraság főerdészétől, alkalmazottjaitól. 8 Ez volt a fogadott főd. Az anya segítségül csak apró gyerekeit hívhatta, akiket magával vitt a mezőre. 7 L. a gyermekek nemek szerinti megoszlásáról (játékban és munkában) Kresz M. i. m. 60. o. és Németh I. i. m. 251. o. B Kosa László: A magyar burgonyakultúra történetének és néprajzának kutatása. (In: Népi Kultúra — Népi Társadalom, MTA Néprajzi Kutatócsoportjának Évkönyve. I. Bp. 1968. 119—121. o.) írja, hogy „Amíg a kukoricát gyakrabban adják és vállalják felesbe, addig a burgonyánál a félesség nagyon ritka, a harmadosság, sőt a negy édesség intézménye teljes mértékben uralkodik".
