Közlemények Zala megye közgyűjteményeinek kutatásaiból - Zalai Gyűjtemény 16. (Zalaegerszeg, 1981)

Petánovics Katalin: A gyermek élete egy summás faluban

letett, s meghalt 38 %-uk. De akadt olyan esztendő is — 1870 — amikor 66,7 % a halálozási arány. Egy-egy családra átlagosan öt—hat életben maradt gyermek jutott. Ez a szám nagyon sok mindent jelentett. Először azt, hogy az anya nem mehetett summásmunkára más vidékre, mert gondoskodnia kellett a családjáról. Másodsorban rá hárult a tenyérnyi saját föld, esetleg szőlő megmunkálása,

3 az állatok gondozása, és legtöbb esetben a résziben vállalt kukorica vagy répaföldek megművelése is. Ennyi mindent csak nagyon célszerűen berendezett élettel lehetett megtenni, ahol mindenkinek megvolt a maga feladata. A gyermekeknek is. A kis község szerkezeti adottságaiból származott, hogy a gyerekeket nem választották szét „társadalmi kategóriák" szerint — mint számos nagyobb faluban —, együtt játszottak, együtt őrizték a libákat, s játékaikban sem jutottak vezető szerephez a földes-gyerekek a summás gyerekekkel szemben.

4 Csak az ügyesség és a rátermettség emelhetett valakit a többiek élére. A különbség a munkára nevelésnél jelentkezett. Természetes volt, hogy a földes családban egész éven át mindenki otthon volt, A családfő, az apa is, akire a mezőgaz_ dasági munkák zöme hárult. Ezáltal az anya a mezei munkák egy részétől szabad maradt, erejét a háztartásra — az állatok körüli teendők elvégzésére fordíthatta. Gyermeke eleve mentesült azoktól a feladatoktól, amelyek a férfit nélkülöző summás családban terhelték négyéves kortól az apróságokat. A földes-gyerekek is mindent megtanultak, ami a paraszti életvitelhez szükséges volt, csak némi időeltolódással, nyugodtabb, türelmesebb tempóban. Az ő gyerekkori munkájuk elsődleges célja a jó gazdává nevelés volt, a summás gyerekeké viszont hozzájárulás a család létfenntartásához: akár közvetlen úton (napszám), akár közvetve (otthoni kötelességek).

5 A szülők — főként az anya — szigorú parancsa öntudatuk első ébredésétől kezdve beléjük oltotta a munka iránti engedelmességet. Különösen a leánygyermekek élete volt megterhelve már egészen kicsi korukban. A 4—5 éves kislány etette, vigyázta 1—2 éves testvérét, s hurcolta magával amerre csak ment. 6 éves kortól legfőbb kötelességük a libalegeltetés volt.

6 3 Számos tanulmány bizonyítja, hogy a zsellérek is rendelkeztek szőlőtulajdonnal, amelyet örökölhettek, elidegeníthettek. Egyetlen feltétel volt, hogy a mindenkori tulajdonos megadja a földesúrnak járó „leves kilencedet". (L. Sándor Pál: A jobbágybirtok történeti-statisztikai vizsgálatához 1786—1853. Történeti Statisztikai Kötetek. H. n. é. n. Uő: Ujabb adatok a paraszti földbirtoklás kérdéséhez a XIX. század első felében (Alsózsid parasztságának földbirtokstatisztikája: 1789—1853) Történelmi Szemle, 1961. Vállussal kapcsolatos levéltári kutatásaim ugyancsak megerősítették a szőlőbirtoklás tényét. 4 Azokban a falvakban, ahol a társadalmi különbségek élesek voltak, és a falvak település szerint is szegény-gazdag részekre oszlottak, a gyerekeket tiltották egymástól. — 1964-es tiszanánai gyűjtésünk során módos adatközlőnk elmondta, hogy szülei megtiltották, hogy szegénysorsú gyerekekkel barátkozzék vagy játsszon. — L. még erre vonatkozóan Németh I. i. m. 250. old. írottakat. 5 Kresz M. is kiemeli (i. m. 74. o.), hogy a „családban a gyermek elsősorban mint munkaerő jön számításba". 6 A gyerekkori munka kötelesség jellegére Németh I. (i. m. 246. o.) is határozottan utal.