Varga János: Deák Ferenc és az első magyar polgári büntetőrendszer tervezete - Zalai Gyűjtemény 15. (Zalaegerszeg, 1980)

2. A liberalizmus büntetőjogi nézetei

korlatát taglalva, számtalan haladó elvet szögezett le benne: a vádlott érdekében szigorúan körülírt szóbeli és nyilvános tárgyalást, a per minden szakaszán ügyvédi segédletet, széles alapú bíró-visszavető jogot követelt, és hangsúlyozta, hogy a vád beismerésének és a tanúvallomásoknak csak akkor tulajdonítható bizonyító erő, ha összhangban állnak a vádat alátámasztó egyéb bizonyítékokkal. Mindenek előtt azonban amellett agitált, hogy a bűnösség kérdésében olyan független esküdtszéknek kell az igent vagy nemet kimondania, amely az esküdtszéki képességhez előírandó feltételt: a cenzust megütő állampolgárok összességére épül, mert az esküdtszék: „a nép nevelésének egyik leghathatósabb eszköze". A Pesti Hírlap, szinte megjelenése másnapjától — hol Kossuth vagy munkatársai által írt vezércikkek, hol vidéki tudósítások formájában — sorozatban hozta az adott büntetőrendszert ostorozó megnyilatkozásokat, taglalta fokról fokra azokat a követelményeket, amelyekre az óhajtott újat helyezni kell. A lap irányát e téren is megszabó Kossuth abból indult ki, amit egyébként a Választmány összeülésekor, majd működése idején ugyancsak hangoztatott, hogy a büntetőjognak van nemzeti, és van az adott „státusállapot" viszonyaitól független, „kozmopolita" oldala; előbbi a nemzet mindenkori igazságos igényeit, utóbbi az örök jog és igazság változatlan fogalmaiban gyökerező vezérelveket tartalmazza. Ebből következően bármely büntetőrendszer akkor szolgálja jól mind az egyént, mind a társadalmat, ha humanista-filantróp szempontok és „a legfontosabb politikai tekintetek" megbonthatatlan egységén nyugszik. A büntetőtörvénykönyv talán századokra veti el a kockát egy nemzet civilizációja felett, mert a büntetés rendszere egyrészt a nép nevelésének és erkölcsének egyik leghatalmasabb tényezője, másrészt „szögletkő a polgári szabadság épületében". A magyarországi gyakorlat azonban nem rendszer, hanem rendszertelenség, vagy ha rendszer, akkor a komor rettegtetésé: bűnöst és vádlottat egyaránt lesüllyeszt, a jog eszméjét pedig gúnnyá ferdíti. Vagyis nem kinövései vannak, amelyeket nyesegetni kell: maga az intézmény „gyökerében hibás és foltozásokkal meg javíthatatlan", mert nem nyújt semmiféle kezességet a személyi biztonságra és a visszaélések ellen, sőt az utóbbiak egyenesen szerkezetéből következik. Ezért — vonta le Kossuth a következtetést — a jövő diéta inkább ne is alkosson büntetőtörvénykönyvet, hogysem „egyengető fellépésekkel jövendőnket kompromittálja''. Mert — ez volt Kossuth elvi álláspontja — lehetnek körülmények, amelyek nem engedik, hogy „a jog egész teljes mivoltában egyszeire" érvényesüljön, de nincs körülmény, amely a jogtalanság realizálására adhatna felmentést. A lap fejtegetései, utalásai és célozgatásai összességével cenzúrázása ellenére is tükrözte a mögötte álló liberális erők büntetőjogi elképzeléseit. Kossuth és tábora tudták, hogy az igazságszolgáltatásban mindig megnyilvánulnak egy adott társadalmi rend alapelvei is, ezért a büntetőbíráskodás ügyét nagyhorderejű kérdésnek fogták fel. Hiszen tulajdonképpen az alapelvekből következik, hogy egy törvényekkel igazgatott közösségben mi számít bűnnek, függ-e valamely cselekedet megítélése elkövetőjének a társadalomban elfoglalt egyéni vagy osztályhelyzetétől, a kiszolgáltatott „igazság" kinek-minek az igazsága, kik és milyen érdekből-céllal végzik a bűnüldözést. A liberálisok sajtó- és könyvirodalom formájában sokat foglalkoztak azzal, hogy mi tekinthető büntetendő cselekménynek, milyen eljárás előzze meg az ítélet kimondását, mely