Varga János: Deák Ferenc és az első magyar polgári büntetőrendszer tervezete - Zalai Gyűjtemény 15. (Zalaegerszeg, 1980)

2. A liberalizmus büntetőjogi nézetei

2. A LIBERALIZMUS BÜNTETŐJOGI NÉZETEI Az idehaza időközben fellendült irodalom nem hagyott kétséget az ellenzék tervei felől. A Magyar Tudós Társaság még 1839-ben pályázatot írt ki a büntetés céljának és értelmének meghatározására. Az első díjat, Sárváry Jakab váradi jogakadémiai tanárt megelőzve, „A büntetésről, s különösebben a halálbüntetésről" című munkájával az a fiatal Szemere Bertalan nyerte el, aki 1836—37-ben bejárta a Rajna-vidéket, Hollandiát, Belgiumot, Franciaországot, Angliát, Írországot és Svájcot, 1838-ban pedig — éppen a külföldön látottak alapján — egy „Javító fogház" tervével lépett a nyilvánosság elé. Szemere 1841-ben közreadott akadémiai pályaműve feltárta a magyarországi igazságszolgáltatás szervi-szerkezeti alapbajainak legtöbbjét. Megállapította, hogy a hazai bírák tulajdonképpen büntetőtörvény nélkül ítélkeznek, mert valójában nem határozzák meg világos törvények, hogy egyáltalán mi tekintendő bűnnek; ezt minden egyes esetben maguk a bírák döntik el, következésképpen mindegyikük mindig csak saját nézete alapján ítél; a büntetésnemek megválasztásában és a büntetés mértékének alkalmazásában sem korlátozza őket törvény vagy utasítás; mindez, miután az igazságszolgáltatás nem nyilvános, mind a bűnöst, mind az ártatlanul gyanúsítottat az ítélkező közegek „förtelmes" önkényének szolgáltatja ki a vallatás módszereit és a büntetés mód ját-nagyságát illetően egyaránt: a kínzás a nyomozás megszokott eszköze, a testi fenyítés a büntetés természetes formája. Ráadásul Magyarországon 486 bíróság hozhat halálos ítéletet, amelyek korántsem egységes szempontok alapján járnak el, a statárium pedig „az országot haditáborrá teszi"; egyesek határoznak az emberi élet felett, holott erre a társadalomnak sem lehet joga. Szemere elsődleges feladatként a rendkívüli ítélőszékeknek, a statáriumnak, továbbá a személyek és kisebb testületek vérjogának megszüntetését jelölte meg. Mindezt azonban csak kezdőlépésnek minősítette az olyan egységes büntetőtörvénykönyv behozatalához, amelynek a nyilvánosság, valamint az esküdtszék formájában valósuló bírói függetlenség is szerves tartozéka, és amely a büntetés céljának a megtorláson kívül egyszersmind a javítást-nevelést tekinti. Szalay László a Budapesti Híradóban 1840-ben még egyértelműbben szállt síkra az államnak és polgárainak törvényes viszonyát szabályozó, rendszeres, kerek egészet alkotó és szankciókkal ellátott — Magyarországon e szót elsőnek ő írta le — büntetőkódex mellett. E büntetőkódex egyik legfontosabb részének a büntetőeljárást nyilvánította, amelynek 1841-ben „különös tekintettel az esküttszékre" — külön röpiratot is szentelt. Egy sor európai ország büntetőgya-