Varga János: Deák Ferenc és az első magyar polgári büntetőrendszer tervezete - Zalai Gyűjtemény 15. (Zalaegerszeg, 1980)

4. A frontok a Választmányban és az elvi kérdések eldöntése

ta, hogy a törvényhatósági börtönökön kívül, amelyekben az uradalmak vérhatóságának megszüntetése miatt megnövekedő számú kisebb, azaz rövidebb fogságra ítélt bűnösöket tartják, a súlyosabban büntetendő rabok számára kerületi börtönök építendők. A börtönrendszer tekintetében már három nézet mérkőzött meg. A liberálisok zöme a magánrendszer mellett állt ki. Hívei azt hangsúlyozták, hogy a század szelleme folytán elmosódóban van a határ nevelőház és fogház között, mert az utóbbiban sem biztosítható a tökéletes hallgatás; bizonyos sanyarúságra, mint büntetésre viszont szükség van; ez azonban testi fenyítés nem lehet, „mert a testi büntetéseknek jövendője nincs", így tehát a magánrendszer az egyetlen kezesség rá, hogy az elzárás nem veszíti el büntető jellegét. A konzervatívok egy csoportja a hallgatórendszert részesítette volna előnyben oly érvek és megfontolás alapján, hogy egyrészt mellette több felügyelő kell ugyan, a magánrendszernél azonban még mindig kétharmaddal olcsóbb, másrészt itt sem ronthatják a rabok egymást, a magánrendszer viszont vagy a gonosz hajlamot erősíti, vagy pedig az elkeseredő rabot megtébolyítja, illetőleg öngyilkosságba hajszolja, hiszen Komárom megyében is két rab akasztotta fel magát a rendszer közelmúlt bevezetése óta. A harmadik álláspontot Deák fejtette ki, és mind a két irányzatból akadtak követői. Deák rámutatott: a hazai gyér tapasztalatok alapján nem dönthető el teljes bizonyossággal, hogy két szisztéma közül „egyik és másik egészségi, s erkölcsi tekintetből a magyar népre jelleménél, s vérmérsékleténél fogva minő hatással leend", ezért egyaránt félni lehet az egyik rendszernél a fegyelmezés csődjétől, a másiknál a rabok megőrülésétől; egyébként a magánrendszerről a külföld gyakorlata is, a belőle leszűrt tapasztalatok is eltérőek: Angliában nő e rendszer pártolóinak tábora és terjed alkalmazása, az olasz államokban viszont veszedelmesnek tartják. Ezért Deák azt indítványozta, hogy a Választmány mindkettőre dolgozzon ki és nyújtson a diéta elé részletes szabályokat, mindkettőre javasolja egy-egy mintabörtön építését, és csak néhány év elteltével, a szerzett tapasztalatok alapján általánosítsa azt, amelyik inkább beválik. Vagy legalább olyan kompromisszumot kössön, hogy egyazon intézetben a kisebb bűnösökre hallgató, a nagyobbakra magánrendszert hozzon javaslatba. „Az igen nagy többség" végülis mind a törvényhatósági, mind a kerületi börtönök vonatkozásában a magánrendszer mellett szavazott, Deák befolyására azonban, akit e határozott választás változatlanul nyugtalanított, kimondta, hogy a rab a magánrendszer mellett is köteles dolgozni, egyszermind a börtönrendszer szabályozásával megbízandó alválasztmány legyen tekintettel e szisztéma szigorúságának mérséklésére. Ugyancsak Deák felszólalása nyomán vetette el a Választmány azt az ötletet, hogy a kóborlókat büntető-kolóniákba szervezve, pusztákra kellene telepíteni. Deák azzal érvelt, hogy a kóbor mindaddig, amíg nem követ el bűnt, szabadságában nem korlátozható; ha pedig bűnös, akkor miért éppen ő kapjon földet; ha viszont megszaporodásuk a közrendet veszélyezteti, akkor inkább a nagyobb városokban célszerűbb őket dologházakban foglalkoztatni. A Választmány végül állást foglalt amellett, hogy az új börtönrendszer részletekben, azaz fokozatosan vezetendő be, felügyeletét pedig a Helytartótanácsnak kiegészítő részét jelentő középponti bizottság lássa el, amelynek tagjai — köztük a megfelelő számban alkalmazandó orvosok — a börtönöket évente kötelesek beutazni.