Varga János: Deák Ferenc és az első magyar polgári büntetőrendszer tervezete - Zalai Gyűjtemény 15. (Zalaegerszeg, 1980)

4. A frontok a Választmányban és az elvi kérdések eldöntése

az törvényesnek ismerte el és meghagyta az eddigi gyakorlatot; „törvényes erővel bíró" szokással viszont országgyűlésen kívül nem lehet, de „számos szokáson alapuló alkotmányi jogok tekintetéből" nem is tanácsos tettleg szakítani. Kétségtelenül logikus a többség véleményeként jegyzőkönyvezett konzervatív gondolatmenet. Azt a liberálisok sem tagadhatták, hogy már régóta ítélőmester volt minden olyan választmánynak a jegyzője, amelyet akár saját tartamára, akár későbbi véleményadásra az országgyűlés küldött ki, e gyakorlatot pedig folytonossága miatt törvényerejűnek is lehetett minősíteni. Tetszetős a többségi okfejtés végkövetkeztetése is: törvénnyel egyenrangú jogszokást csak az alkotmányosság letéteményese, tehát az országgyűlés hatálytalaníthat! Mégis, minden logikája ellenére csalóka, mert több szempontot is mellőző a konzervatívok sugallta érvelés. Említeti en hagyja, hogy a szokásnak is volt valaha kezdete, a tényleges gyakorlat pedig nem állhatja útját új, a törvénnyel nem ütköző eljárás bevezetésének. Hallgat róla, hogy az országgyűlés csupán tudomásul vette a kialakult gyakorlatot, de nem tartotta egyedül üdvözítőnek, törvénnyé emelését szükségesnek, hiszen egyetlen esetben sem írta elő, hogy választmányi jegyző kizárólag ítélőmester lehet. Végül: szinte észrevétlen „alkotmányi joggá" emelte azt a gyakorlatot, amelynek kialakításában inkább a véletlen, mint a tudatosság játszotta a főszerepet, és amelynek módosítása semmiféle alkotmányos jogon nem ejtett volna csorbát. A liberálisok indokoltan léptek fel a jegyzőválasztás szabadsága érdekében, mert a jegyző személye egyszersmind a jegyzőkönyvezés módját is meghatározza. Márpedig korántsem mindegy, hogy az egyébként vitathatatlan tények vagy állásfoglalások milyen részletességgel és fogalmazásban, miféle csoportosításban kerülnek a jegyzőkönyvbe, hiszen a lezajló vitákról akkor is rajzolható hamis kép, ha magukat a puszta tényeket a tollvívő nem ferdíti el. A rendek táblájáról delegált ellenzékiek ez után annak a Karel Klobucaricnak a megjelenése ellen tiltakoztak, akit Horvátország városainak képviseletében küldött a Választmányba az országgyűlés. Az alsóház 1840-ben kelt határozata értelmében ugyanis annak, akit időközben a felsőbbség állami hivatalra nevez ki, választmányi tagságáról, ahogy ezt Luka Sándor tette, le kellett volna mondania. Klobucaric viszont, aki nem sokkal előbb a károlyvárosi váltótörvényszék bírája, azaz állami tisztviselő lett, semmibe vette a rendi tábla döntését, amelynek pedig a liberálisok mindenképpen érvényt kívántak szerezni. Tiltakozásukban azonban többről volt szó a rendi határozat védelménél: Klobucaric a múlt diétán a konzervatívokkal tartott, lemondása esetén viszont a nádornak a liberális beállítottságú szatmárnémeti Esze Gábort kellett volna a Választmányba meghívnia, mert a Vághy helyére már delegált Kollárikkal együtt az esetleg elmaradó városi követek helyettesítőjéül őt jelölte ki az 1840: V. törvénycikk. A Klobucaric-ügyben a Választmány összetétele volt a tulajdonképpeni kérdés: az ellenzék Klobucaric menesztésével és Esze behívásával az oppozíciót szerette volna erősíteni. Persze az ellentábor is tisztában volt vele, hogy a liberálisok párthíveik számának növelésére törekednek. Igényük elhárítására az elnöklő Majláth ügyes érvet talált: Klobucaricot törvény tette választmányi taggá, a törvényénél nagyobb erő pedig semmiféle végzésnek sem tulajdonítható. A többség elfogadta hát Majláth álláspontját, az ellenzéknek pedig be kellett érnie azzal,