Varga János: Deák Ferenc és az első magyar polgári büntetőrendszer tervezete - Zalai Gyűjtemény 15. (Zalaegerszeg, 1980)

3. A pártok előkészületei a választmányi munkára

szék eszméjének bizonyosabb elfogadtatása végett is fokozatosságot javasolt. Azt, hogy a bíráskodási jogot eddig is élvezőkön kívül a honoráciorokat és a szabados mezővárosok lakóit azonnal, a jobbágyok közül pedig — ha az előírandó képességi feltételeknek egyébként megfelelnek — csak azokat és akkor ruházzák fel esküdtjoggal, akik és amikor kiszabadulnak az úrbéres viszonyok kötelékeiből. Szerinte az esküdt jogot így is elnyerné lépésről lépésre a nép egésze, a jobbágyok pedig e megoldással is ösztönzést kapnának önmegváltásuk gyorsítására. Deák nem értett egyet Kossuth indítványával. Ellenkezése egyidejűleg fakadt elvi következetességből és egyfajta pesszimizmusból. Azzal érvelt, hogy Kossuth taktikájának követése még hosszú időre a kiváltságosok kezén hagyná a bíráskodás monopóliumát, mert az esküdtszékek, mivel a jobbágyság egészének felszabadulása nem évekig, de évtizedekig tarthat el, zömmel e kiváltságosakból alakulnának, a bírói hatalom gyakorlásában tehát, módosult formában ugyan, de elvileg egyelőre mégis megmaradna a születési privilégiumon, az osztályhovatartozáson alapuló jogegyenlőtlenség. Ezért Deák szerint e téren a fokozatosság a régi konzerválásával lenne egyértelmű, következésképpen a liberálisoknak azért kell harcba indulniuk, hogy az esküdtszék eszméje az új és modernnek szánt büntetőkódexben a kötelező képességi feltételek megléte esetén minden osztályra kiterjedően kapjon helyet. Kifejtette továbbá, hogy részrehajló ítélet veszélye akkor sem fenyegeti a földesurat, ha az első menetben a véletlen folytán saját jobbágya vagy jobbágyai kerülnének bírái közé: hiszen az esküdtszéki rendszer a vádlottnak is visszavetési jogot biztosít, azaz lehetővé teszi számára, hogy az eredetileg soros esküdtek közül azokat, akikről önmagára nézve hátrányos elfogultságot feltételez, meghatározott számban másokkal cseréltessen ki. Az értekezlet végül is Deáknak adott igazat. Másodiknak a börtönrendszer kérdése váltott ki vitát. A kisebbség, részben humánus megfontolásokból, részben költségkímélés szándékától vezetve, az úgynevezett hallgatórendszert, tehát azt a fegyházformát pártolta, amelyben a rabok közös helyiségben, munkával és állandó felügyelet mellett töltik büntetésüket. A többség viszont határozottan a Crawford-féle, azaz a magánrendszer mellett állt ki, amelynek értelmében minden egyes elítéltnek külön cellába zártan kell tettéért fogsága egész tartama alatt vezekelnie. E rendszer eszméjét Szemere védte a legszenvedélyesebben. Szerinte a büntetés elsődleges célja a javítás, e célt pedig a magánrendszer szolgálja jobban, hiszen a közös helyiségben őrzött bűnözők éppenhogy továbbronthatják egymást. A hallgatórendszerért főleg Eötvös kardoskodott, aki „Fogházakról" című munkájában hamarosan a nyilvánosság előtt is taglalta-indokolta a büntetésvégrehajtás ezen, általa legcélszerűbbnek vélt módjáról vallott nézeteit. Ö és Lukács azzal érveltek az értekezleten, hogy a büntetés legfeljebb a bűnöst javíthatja, teljes célja a javítás, e célt pedig a magánrendszer szolgálja jobban, hiszen a közös elsődleges rendeltetése a társadalom fennmaradásához szükséges közbátorságot biztosítani. E főfeladatot pedig a rabot kegyetlenebbül meggyötrő magánrendszer sem tölti be jobban, mint a kevesebb költséggel járó hallgatórendszer. Deák — és többen követték őt •— jólélekkel egyik változat oldalán sem tudta elkötelezni magát, mert mindkettő mellett és ellen nyomós érvek szól