Varga János: Deák Ferenc és az első magyar polgári büntetőrendszer tervezete - Zalai Gyűjtemény 15. (Zalaegerszeg, 1980)

8. Az operátum véglegesítése és a konzervatívok különvéleményei

nyek, uralkodói kiváltságlevelek, különféle szerződések—békekötések, valamint különböző szintű bírói döntések egész sorának terjengős idézésével fejtegeti, hogy az állam és a törvényhozás mindig elismerte, hajdani és közelmúlt esetek konkrét ismertetésével pedig bizonyítja, hogy tiszteletben is tartotta az egyház bíráskodási jogát saját tagjainak — kivéve a rablást, gyújtogatást és lazítást -— bűntettei felett. Utal arra is, hogy a tervezet azon saját — a be nem cikkelyezett városokkal kapcsolatban kimondott — elvének ellentmondva ajánlja megsemmisíteni az egyház kilencszázados gyakorlat által szentesített kiváltságát, amely szerint a törvényhozásnak a zavar és elkeseredés megelőzése végett gyakran az elvi következetesség feláldozása árán is tekintetbe kell venni a hosszas gyakorlaton alapuló érdekeket. A tiltakozók szerint nincs elegendő ok a fori privilégium hatálytalanítására, a többség ilyen értelmű javaslata pedig nemkívánatos, célszerűtlen és szükségtelen. Hiszen az egyházi rend e szabadalma eltörlésére semmiféle viszszaéléssel sem szolgáltatott indokot, sőt a nyomozás gyorsaságával, az eljárás pontosságával és a büntetés célszerűségével kezdet óta úgy gyakorolta büntetőhatalmát, ahogy ezt a tervezet a világi hatóságok számára csak most ajánlja kikötni. Sem a haza, sem az egyesek java nem követeli, a papi rend állásával és a vallás érdekeivel pedig nem egyeztethető össze, állítják Lonovicsék, hogy az egyházi személyek apró bűnök eseteiben is polgári bíróság elé kerüljenek. A büntetés akkor is eléri célját, ha a polgári törvények előírásainak megfelelően a püspöki hatóság szabja ki azt. Sőt, a lelkészek esetében csakis úgy éri el, ha felettük egyházi bíróság ítélkezik, büntetésüket pedig egyházi fenyíték-házban töltik el, mert a polgári törvényszék által elmarasztalt, nyilvános eljárás által megalázott és polgári börtönben tartott pap kétségbe esik jövője miatt, elveszti minden földi reményét, nem erősödik benne a javulási szándék, ez pedig káros mind reá, mind pedig közvetve a hazára, Bűntett és kihágás közt nem mindig húzható biztos határvonal. Mivel pedig a fenyítéki ügyek továbbra is az egyház jogkörében maradnak, az illetékesség kérdésében örökös súrlódás lesz a világi és polgári hatóságok közt, sőt a megyei bírák a többség véleménye szerint hajlandók lehetnek ítélkező hatalmukat a gyanúsításoknak hivatalos állásuk miatt különösen kitett egyházi személyek felett pusztán kihágási ügyekben is gyakorolni. Polgári eljárás alá vont lelkész — folytatódik a különvélemény gondolatmenete — a megérdemeltnél feltétlenül súlyosabban lakol, mert részben az egyházi büntetést akkor sem kerülheti ki, részben még ártatlansága igazolódása esetén is már a nyomozás gyanút támaszt a népben iránta, elítélése viszont oly szégyent vet reá, hogy elveszít minden tiszteletet, bizalmat, bocsánatra és befogadására kész egyházközségre szabadulása után sem számíthat, mert botlásának hírét a lapok az ország minden szegletére szétkürtölik, a nép pedig egy papnak, aki rabsággal is adózott, nem szokta bukását elfelejteni. Lonovicsék fő- és utolsó érve a legnyomósabb. Az egyházi személyek polgári büntetőbíróság alá utalása megrendíti a bizalmat a klérus iránt, aláássa az egyház és a vallás tekintélyét, mert a katolicizmusban „a papság a religio rendszerével szorosan egybe van forrva, minden egyes tagjainak kicsapongása, s gyalázatja, valamint az egész testületet érdekli, úgy kihat magára a religiójára is, melynek szolgál", hiszen „megvetését az egyes személyek-