Varga János: Deák Ferenc és az első magyar polgári büntetőrendszer tervezete - Zalai Gyűjtemény 15. (Zalaegerszeg, 1980)
8. Az operátum véglegesítése és a konzervatívok különvéleményei
gyott maga után, és végső formájában messze maradt attól a büntetőrendszertől, amelyet a liberális reformerek szántak hazájuknak. Az elaborátumot a Választmány konzervatív felének többsége oly kompromisszumnak fogta fel, amelybe a liberalizmus nyomására, egyszersmind csillapítására kellett — viszolyogva bár — belemenni. Többre nem volt hajlandó: a békebíróság eszméjével még az ő táborához tartozó Zsedényi is egyedül maradt. Ugyanakkor a konzervatív tagok közt is jócskán akadtak, akik helytelenítették a tervezet egyik-másik előírását, és legalább a kifogásolt pontokban túlzottnak tekintették a többség engedékenységét a liberálisokkal, illetőleg elveikkel szemben. Különvélemény azonban, noha eredetileg többet szándékoztak benyújtani, csupán kettő érkezett soraikból. Az egyikben gróf Nádasdy Lipót komáromi, Lányi Imre ungi, Hertelendy Ignác torontáli főispánok, Bezerédy Miklós kanonok, a Választmány horvát tagjai: Hermann Busán és Karel Klobucaric, valamint Gyurcsány Gábor altárnokmester az operátum azon pontjai ellen emeltek óvást, amelyek szerint a vádlott a felette illetékes törvényszék bírái közül meghatározott számmal indoklás nélkül is visszavethet. Elismerték, hogy esküdtszéki rendszer mellett, amikor a bíróság személyi összetételét a vakvéletlen dönti el, a vádlott javára vagy kárára elfogultak csak a visszavetés elvének alkalmazásával zárhatók ki az ítélkezésből, azaz teremthető meg a szükséges bizalom a bírák iránt. Ámde — állítják Nádasdy ék — a munkálatban javasolt bíróságok esetében mindez felesleges. Hiszen — torzítják el vaskosan a különvélemény szerzői a tervezet értelmét — az operátum szerint a nép által szabadon választott, így annak j élesebbjeiből kikerülő bírák fognak igazságot szolgáltatni, akikkel a „legnagyobbrészt a nép alsóbb osztályaiból származott" vádlottak „semmi olyan viszonyban nem állnak", hogy alap legyen az indoklás nélkül történő visszavetésre, mert az okádással tett visszavetés is eléggé kezeskedik „a vádlott igazságosan megkívánható" biztonságáról. Ugyanakkor az ilyen visszavetés törvényes megengedése a nép előtt eleve kétségbe vonja az állandó bíróságok tagjainak „vagy igazságszeretetét, vagy tudományát", lerombolja tekintélyüket, mind a nép szemében, mind egymás között, megzavarja a bíróság belső egyetértését, bizalmatlanságot ébreszt vele szemben, lehetetlenné teszi célirányos működésüket, sőt ráadásul tetemesen szaporítja a bírák fizetésére szánt közköltség mennyiségét. Különösen érvényes mindez — érvelnek Nádasdyék — a főbenjáró bűnök megítélésére és a feljebbviteli bíróság funkciójának betöltésére hivatott királyi Táblára, amelynek tagjait azon fejedelem „bizodalma hitt meg a bírói székre", akiben „a kormánya alatti nemzet javait előmozdítani óhajtó akarat főképpen pontosul", aki iránt tehát „a nemzet is méltó bizodalommal viseltetik". A többségi javaslat itt még szélesebbre tágítja a vádlott indoklásához nem kötött visszavetés! jogát, amikor megengedi neki, hogy eltérően az elsőfokú törvényszéktől, ahol csak 3 bíró visszavetésére van lehetősége, 15 ellen emelhessen indoklás nélkül kifogást. Ugyanígy zokon vette a különvélemény, hogy az operátum a közvádlót csak az elsőfokú bíróságnál, a Táblánál viszont —, ahol e szerepet a szentkorona kinevezett ügyésze tölti be — már nem akarja a visszavetés jogával felruházni. Ráadásul a többség e kettős különbségtételt azzal okolja meg, hogy a Táblán a vádlottnak „nagyobb