Varga János: Deák Ferenc és az első magyar polgári büntetőrendszer tervezete - Zalai Gyűjtemény 15. (Zalaegerszeg, 1980)

7. A bűnök-büntetések kodifikálása Deák alválasztmányában és módosítása a plénumon

láthék frontális támadást kezdtek e kikötés ellen. Gondolatmenetük szerint a társadalom azzal, hogy hosszúra szabja az elévülés idejét, valójában védekezik: a bűncselekmények számát kívánja csökkenteni annak tudatosításával, hogy a tettes jóval tettének elkövetése után sem bújhat ki a megtorló következmények alól. Ezért különös, hogy az alválasztmány, amely a legtöbb bűnténynél 10 vagy 20, sőt a magánkeresettel indítható esetek egy részében is 2 esztendei elévülést javasol, az uralkodó személyét ért szóbeli sértésekre már egy év után a megbocsátás és feledés fátylát akarja borítani. Ezzel indokolatlan egyenlőtlenséget visz a bűncselekmények megtorolhatóságába, a tett súlyát burkoltan el jelentéktelenül, a király személyét degradálja, tekintélyét alászállítja, voltaképpen olyan szemlélet terjedéséhez nyit utat, hogy a fejedelem az átlagemberrel azonos. Mindennek meggátolása végett tehát az elévülési időt feltétlenül meg kell hosszabbítani! A liberálisok megkísérelték védeni álláspontjukat. Deák szerint a király személyének megsértése elsődlegesen korántsem azért büntetendő, mintha tényleges kárt okozna az uralkodónak, hanem sokkal inkább azért, mert a tekintélytisztelet elvébe ütközik, és megbotránkozást szül másokban. Ámde ha elkövetése után még sokáig büntethető, akkor — Deák szerint — tág teret ad a visszaélésekre: meggondolatlan vagy gerjedelemben használt illetlen kifejezésért akkor is bárkit a vádlottak padjára ültethet az időközben esetleg felébredt egyéni bosszúvágy, amikor a megnyilatkozás régesrég feledésbe merült, a tettes pedig sokszorosan jelét adta királyhűségének. Az érvelésnek azonban nem lett foganatja: Majláth javaslatára és nyomában a plénum az elévülési időt tíz esztendőre emelte fel! Megtépázták a konzervatívok az elaborátum azon részét is, amely a hivatali funkcióban elkövetett bűncselekményeket, illetőleg visszaéléseket tárgyalta. Elvben helyeselték a szigort, amellyel Deákék az ily jellegű tetteket kezelték. A tervezet részletességén kívül mégis kifogásolták azt is, hogy a kódexben a liberálisok oly kérdésekbe ereszkednek, amelyek csak hanyagságot és nem tényleges bűncselekményt jelentenek, hogy a jóhiszeműségből eredt hivatali vétségre viszonylag súlyos megtorlást indítványoznak, hogy csekély jelentőségű esetekben is hivatalvesztést akarnak előírni, és hogy a kollektív felelősség elvét a testületek vonatkozásában büntetőjogilag túlságosan szélesen értelmezik. Mindezeket összehasonlították azon paragrafusokkal, amelyek a köztisztviselő sérelmére elkövetett bűncselekményekkel foglalkoztak, és arra a következtetésre jutottak, hogy a megsértett hivatalnok oltalmazása, valamint a hivatali funkciójának takarója alatt vétkező tisztviselő büntetése közt az utóbbi hátrányára, aránytalanság mutatkozik. A kifogásolt pontok egy részét a liberálisoknak sikerült ugyan megvédeniük, de így is több kérdésben az eredeti javaslatok enyhítő módosítása — egyszersmind összevonása — mellett foglalt a plénum állást. Felkavarta a szenvedélyeket az alválasztmány azon többségi javaslata, hogy a törvényhatóságok a maguk rendőri szabályait a Helytartótanácsnak mutassák be. E passzust, amely Deák álláspontját tükrözte, két oldalról is bírálat érte. Néhány liberális (Bezerédy, Klauzál és Fogthüi) — akárcsak az alválasztmányban — teljes kihagyását kívánta azzal az indoklással, hogy a szöveg egyébként tudatos fogalmazása félremagyarázható: úgy értelmezheti a Helytartótanács, hogy a törvényhatóságok rendőri szabályzatai csupán az ő