Varga János: Deák Ferenc és az első magyar polgári büntetőrendszer tervezete - Zalai Gyűjtemény 15. (Zalaegerszeg, 1980)

7. A bűnök-büntetések kodifikálása Deák alválasztmányában és módosítása a plénumon

dás analógiájára — hagyják ki a büntetendő cselekmények közül. Elmagyarázta, hogy nem azonos fajsúlyú és jelentőségű kérdésekről van szó; ezen indítvány elfogadása lemondás volna a háborítatlan vallásgyakorlat szabadságának védelméről, egyszersmind hátráltatná a felekezetek olyannyira kívánatos összebékítését, mert a büntetlenség tudata arra bátoríthatná az egyik vallás fanatikusait, hogy gúnyt űzzenek a másik felekezet ájtatos szertartásaiból. Érvelése meggyőzte a javaslattevőket is, és a vonatkozó paragrafus maradt. Az ellenzékiek némi meglepődésére az elaborátum felségsértést tárgyaló fejezete ellen a plénumon egyetlen kifogás sem merült fel. A konzervatívok e pontnál — úgy tűnik — követték azt a taktikát, amelyet Zsedényi ajánlott. Feltehetően megnyugtatta őket, hogy e bűncsoportnál Deákék — eltérve a kódexben általánosságban érvényesíteni óhajtott felfogásuktól — a szándékot és előkészületet ugyancsak megtorolni, továbbá azt is elmarasztalni indítványozták, aki a tett végrehajtása előtt elállt a felbújtástól, illetőleg kivált a szervezkedésből. A kegyelmezési jog sem okozott itt nekik gondot, hiszen e vonatkozásban Deákék eredetileg is teljes épségben hagyták meg azt. A felségsértés meghatározásának gyakorlati — fogalomtágító — értelmezésére viszont biztosítékot találhattak abban, hogy e bűncselekménynél a már elfogadott perrendtartás szerint az eljárást a szentkorona ügyvédje kezdeményezi és a királyi tábla folytatja le; e közegeknek ugyanis, mivel a tervezet nem tért ki rá, hogy mi nem minősülhet felségsértésnek, módjuk nyílt olyan tetteket is e kategóriába sorolni, amelyeket az elaborátum említétlenül hagyott. Deákéknak az a furfangos, elvileg döntő fontosságú manővere pedig, hogy az ország független önállásának vagy polgári alkotmányának fegyveres megtámadását nem a hűtlenség, hanem a felségsértés fogalma alá csúsztatták be, valószínűleg elkerülte figyelmüket. Annál szenvedélyesebben irányították az össztüzet a hűtlenség azon paragrafusai ellen, amelyek alkotmányos jogot felforgató királyi rendelet kibocsátásának és végrehajtásának, valamint a törvénytelen adóztatásnak és újoncozásnak részeseire terveztek — mégpedig súlyos — büntetéseket. Nem ügyetlen taktikát alkalmaztak: korántsem vették védelmükbe a hasonnemű cselekményeket, de érvet érvre hoztak annak bizonygatására, hogy a kódexben — különösen javasolt formájukban — nem lehet helyük. Az uralkodóra nézve eleve sértőnek találták annak valószínűsítését, hogy alkotmánycsorbításra hajlamos lenne. Miután a király a hivatkozott 1827: 4. törvényben egyenesen megígérte, hogy az újoncozást és adózást ..még rendkívüli esetekben sem" veszi ki a diéta rendelkezése alól, szerintük a királyi szó szentségét vonná kétségbe a nemzet, ha az idézett törvénycikk fejedelmi áthágását egy másik törvénycikkben retorzió rendelésével feltételezné. Az uralkodó tisztviselői viszont, továbbá mindazok, akiknek a végrehajtás funkciójukhoz tartozik, akkor érdemelnek büntetést, ha nem szolgálják maradéktalanul a királyt, illetőleg hanyagok vagy szabotálok akaratának teljesítésében; érvényes ez mindenek felett a kormányszékek tagjaira és hivatalnokaira, akik számadásra a monarchikus alapelv érteimében egyedül és kizárólag uralkodójukkal szemben kötelesek. A konzervatívok pontosan látták: a deáki tervezetben az az eszme búvik meg, hogy a végrehajtó hatalom különböző szintű közegei — egészen a csúcsokig — felelősek, mégpedig elsősorban a nemzetnek; és ők erre az eszmére