Varga János: Deák Ferenc és az első magyar polgári büntetőrendszer tervezete - Zalai Gyűjtemény 15. (Zalaegerszeg, 1980)

7. A bűnök-büntetések kodifikálása Deák alválasztmányában és módosítása a plénumon

az irányban tett lépés kikezdi a királyi hatalom és funkció lényegét, és szögesen ellenkezik a státus alapját képező monarchikus kormányzás eszméjével. Javaslatuk védelmében a liberálisok elárulták, hogy a királyi hatalom és jog lényegének, illetőleg funkciójának értelmezésében véleményük korántsem azonos a konzervatívok nézetével. Maga Deák jelentette ki, hogy a kegyelmezési jog rendeltetése tulajdonképpen nem más, mint az igazságtalanul szigorú büntetés mérséklése, illetőleg a törvénytelen elmarasztalás meggátlása vagy helyrehozása. Az új büntetőkódex bevezetése azonban csökkenti alkalmazásának szükségét: az ártatlannak módot ad feddhetetlensége bizonyítására, a túl kemény büntetés ellen pedig kettős biztosítékot is tartalmaz. Azzal, hogy megszabja a kiróható büntetés maximumát, a bűnöst eleve nem engedi mértéktelenebbül sújtani, mint amekkora büntetést tettének súlya indokol. Azzal viszont, hogy egyetlen cselekmény esetében sem köt ki büntetési minimumot, a bírói gyakorlatban a mentő körülmények oly fokú beszámítására nyit lehetőséget, amelynek hatása a felmentés küszöbéig érvényesülhet. Mindezen túl a kegyelmezési jog e „némi" szűkítésének —• fejtette ki Deák —, amely által tekintélyéből és hatalmából az uralkodó mit sem veszít, éppen a királyra nézve és kedvező értelemben óriási a politikai jelentősége: kihúzható általa a gyanakvás méregfoga, eloszlatható az a tévhit, hogy bűnbe sodródott kormánytisztviselőinek részrehajlóan, az egyenlőség rovására kedvez a fejedelem, illetőleg azért engedi el megérdemelt büntetésüket, mert törvénybe ütköző tettüket a kormány balul felfogott érdekében követték el. Sajnos azonban, a régi törvényekben egyetlen oly passzus sem akadt, amelyet Deákék annak akár áttételes igazolására is idézhettek volna, hogy javaslatuk nem minden előzményt nélkülöz. Mivel pedig valóban merész újításról — meghatározott területen az uralkodói hatalom korlátozásáról és közvetve a polgári alkotmányosság tágításáról — volt szó, kísérletük zátonyra futott a konzervatívok ellenállásán, akik a kegyelmezési jog semmiféle szűkítésébe sem voltak hajlandók belemenni. A konkrét bűncselekmények és büntetéseik megtárgyalása viszonylag mindaddig simán folyt, amíg a politikai jellegű bűnök nem kerültek sorra. Igaz, csaknem minden bűntettnél akadt valaki, aki vagy a meghatározást, vagy a felállított büntetésfokozatokat észrevételezte, Majláth fellépésére azonban a plénum rendszerint napirendre tért a megjegyzések felett, és beszámítva egy-két jelentéktelen változtatást, Deák eredeti szövegét fogadta el. Említésre méltó szóváltás csak akkor keletkezett, amikor néhány konzervatív a bűncselekmények listájának kiegészítését indítványozta, többek közt a tiltott helyen történő dohányzással és a káromkodással. A Választmány azonban — Deák érveinek hatására — mellőzte a javaslatot. Deák rámutatott, hogy a dohányzás nem, hanem csupán a belőle származott káros következmény: a tűzvész-okozás büntethető, de akkor sem dohányzás, hanem vétkes vigyázatlanság címén; következmény hiányában esetenként és legfeljebb veszélyhelyzet előidézéséről lehet szó, ennek fenyítése viszont törvényhatósági szabályozásnak igen, a kódexnek azonban nem lehet tárgya. A káromkodás meg, bármennyire ízléstelen, csak vallási vétség; az állam senkit sem sútjhat érte, ha tényleges bűncselekménnyel nem párosul; gyérítése valóban kívánatos, de ezt nem büntetőtörvénytől, hanem a civilizáció terjedésétől kell várni. Ugyancsak Deák lépett fel azzal az egyébként néhány liberális társától eredt javaslattal szemben, hogy az istentisztelet megzavarását — a káromko-