Horváth Károly: Egy hernyéki parasztember dalkincse - Zalai Gyűjtemény 13. (Zalaegerszeg, 1980)

II. Szili János élete

burgonya volt a leggyakoribb. A fiatal, tojásnyi burgonyát már kiszedték a földből, ősszel, a kiásás után egy részét elvermelték az udvarban, másik részét a kamrában helyezték el, hogy bármikor hozzáférhessenek. A káposzta és répa is mindennapos eledelük volt. Sziliek is öt-hat akó káposztát és ugyanannyi répát tettek el télire abban az időben. A kukorica javát a disznónak adták, a gyöngébbét maguk ették meg. A gabonafélék közül a búza- és rozslisztből ké'szült ételeket fogyasztották. Tiszta búzalisztből ritkán sütöttek. Hetente friss kenyér került az asztalra, amit rozslisztből meg második lisztből dagasztottak, szakasztottak. Néha kukoricalisztből is sütöttek. Ehhez rozslisztet csak annyit használtak föl, amennyivel a már kiszaggatott kenyérnekvalót vékonyan bekenték, hogy lassabban száradjon ki. Az udvaron álló kemencébe hat kenyér fért be. Egy kenyeret az asztalfiában, a többit a kamrában a kenyértartón tartották. Miko a mama uj kenyeret hozott be, elővette a nagykést, keresztet rajzót a kenyér allára, és levágta a serclit. Gyakori étel volt kora nyártól késő őszig a vargánya és a többi gomba. A gombát kiválóan ismerik. Ha a munka engedte, az egész család útrakelt vargányázni. Frissen is több módon készítik, egy részét meg megszárítják, télire elteszik, s ebből adnak is el. A hajdinát ősi eledelnek tartják, s különböző módon eszik. Gyula még most is a hajdinatöltelékes hurkát emlegeti: Szásszo többet ért, mint a boti kóbász vagy a mostani rizseshurka. A hajdinamáié, a gánica, a pogácsa gyakori eleség volt a századfordulón. Húsos étel ritkán került az asztalra, mintha mindig böjt vóna. Soványan élt, és rosszul táplálkozott a hernyéki nép, s ez jellemző a többi göcseji község lakosságára is. Egy disznót minden évben vágtak, de azt nagyon be kellett osztani. A vágás napján tartott torral a bőség, az eszem-iszom is lezárult. Zsírját kisütötték, belekerült a nagy vindőbe, és csak apránként került be a konyhába. A töpörtyű is sokáig eltartott. Este krumpli mellé, az erdőn kenyér mellé nagyon jó falat, Husoskóbász még nyáron is volt, pedig már akkorán kiszáradt a padláson, hogy a kés is alig fogta. Az asszonyok kiadagolták, aztán ették. A hús nagy részét meg a szalonnát is besózták, fölfüstölték, az aprólékból meg kocsonyát készítettek. Szellemesen jegyzi meg Gyula a baromfieledelről: Talán csak három alkalommá vót az asztalon baromfiféle: ha rokonság gyütt, ha a gazda vót beteg, vagy ha a baromfi vót beteg. Másko nëm is igën. A harmincas—negyvenes évekig Hernyékből nem jártak mészárszékbe, hentesüzletbe. Amíg tartott a disznóhús — s ez aratásig kitartott —, ettek, ha keveset is, utána meg mást készítettek, nem ettek húsfélét. A rántotthúst nem is ismerték, csak a pecsenyét, de azt is másképpen készítették, mint a ma asszonyai. Tudja fénye, más vót az izë. A férfiembert annyira nem érdekelte, mi van az asztalon, hogy még az ételek nevét sem igen ismerte. Ismerték-e a pörköltet? Lëhet. Mit tudtam én akko, ho pörkütt vagy más, csak azt tudtam, ha hus van, akko ünnep van. Ettük, amit odatettek — válaszolta Jancsi bácsi. Cukros ételeket sem készítettek. Az öreg Simonoknál két gyerek és két öreg volt, egy kiló cukor elég volt egy évre. Ősszel, télen, tavasszal napjában háromszor, nyáron négyszer, de még gyakrabban ötször is étkeztek. A levest jó sűrűre készítik még ma is, szeretik az erősen fűszerezett ételeket. Lassan esznek, azzal nem sietnek. Talán e ké-