Horváth Károly: Egy hernyéki parasztember dalkincse - Zalai Gyűjtemény 13. (Zalaegerszeg, 1980)

II. Szili János élete

nyelmük ültetődött át a lakodalmi étkezésükhöz is. hiszen ott két és fél meg három óra hosszat tart a vacsora. Reggelre is kétfélét ettek: levest és valami sűrűbb ételt. Gyakori levesféleségek: savanyú káposzta, savanyú répa. savanyú vargánya, krumpli, üres rántott leves, tojásos, savós, de a köles- és hajdinaleves sem volt ritka. Másodiknak kifőtt tészta túróval, mákkal, dióval, lekvárral. Tésztakülönlegesség a gombuca, a paca tészta. Sokszor sütöttek málét, dödöllét, gánicát, hőkkönsült perecet, palacsintát, rétest (túrós, káposztás, mákos, tökös-mákos). Néha kávé, többször tej vagy sültkrumpli tepertővel is megfelelt. Főzelékek közül a káposzta-, répa-, krumpli-, bab-, borsó-, lencse és tökfőzelék a gyakori. Leveshez is, főzelékhez is nagy karéj kenyeret vágtak. Reggelit úgy hat-hét óra felé ettek, mikor az istállóban végeztek. Nyáridőben szokták mondani ilyenkor: menjünk be fölöstökömre. Ebédre általában nem készültek, nem főztek. Ha maradt reggelről étel. azt fogyasztották, vagy ettek valami száraz ételt. Sajnálták az asszonyok a délelőtti időt a főzésre. Ha a munka úgy kívánta (kapáláskor, aratáskor), akkor a mezőn étkeztek, tarisznyáztak. Déltájban elvonultak a közeli fa vagy kepe árnyékába, és jóízűen elfogyasztották a hazait, szomjukat meg a bugyigás korsóban levő hazai kútvíz oltotta. Nyáridőben négy óra felé uzsonnáztak. A gazdaasszony bekészítette a tarisznyába a paprikás vagy füstölt túrót, gombát vagy hagymáskenyeret, aludttejet, zsíros-paprikás kenyeret, de a hájaskenyér, a tejfölöstúró, tojás sem volt ritka. Ha húsfélét vagy szalonnát visznek, azt bal kezükbe fogják, s ide szorítják a nagy karéj kenyeret is, jobb kezükben meg a kést tartják. Nyáron azér köll ülenkor is enni, mer a munka ev'észi az erőt. Este megint meleg ételt esznek. Legtöbbször két fogás van, akárcsak reggelinél. Leves után gyakorta tálalnak málét, gánicát, sültkrumplit, ebédvagy reggeli maradékot. Télen lekerül a padlásról az aszaltgyümölcs, a dió, a mogyoró, a tökmag is. A nyári vacsorák után a tikokke lefekszenek. Télen a felnőttek odahaza eduruzsónak, a kályhatűz fényénél elbeszélgetnek egy ideig, aztán nyugovóra térnek, Isten szent nevébe. Étkezésekkel kapcsolatos néhány érdekes szokást hadd említsek még meg! A már járni tudó gyermekek ugyanazt az élelmet kapták, mint a felnőttek. Ok asztalhoz nem ülhettek, nekik egy nagy tálba kitették az élelmet a szoba egyik sarkába, odakuporodtak a tál köré, és ott ettek abból az egy tálból. A lányok se ültek az asztalhoz, ők többnyire állva fogyasztották el az ételt. Idësapám szokta mondani a lányoknak, legyetek csak ott az ajtóba, ha vizért küdünk, gyorsabban kifuttok. Az asztalhoz csak a férfiak ültek. A húszas évek derekán jött szokásba, hogy egy asszony készenlétben volt, kiszolgálta a családot az asztalnál, a többi beült. A tizennégy—tizenhat éves legényeket akkor engedték az asztalhoz ülni, ha már rendszeresen dolgoztak a mezőn, mikor már munkaerőnek számítottak. Ha volt a háznál cseléd vagy szolgalegény, azt is asztalhoz ültették, mindent úgy megkapott, mint a család többi férfitagja. Miko összütt vót a nagy család, az előszobába ettünk. Az asszonyok egy nagy tálba kitették a levest az asztalra, imádkoztak — elmondták az asztali áldást —, és mindenki merített az elé kitett cseréptányérból. Vót egy-két fejértányérunk is, de azt csak akko tettük ki, ha vendég vót nálunk. Fém evőesz-