Horváth Károly: Egy hernyéki parasztember dalkincse - Zalai Gyűjtemény 13. (Zalaegerszeg, 1980)

II. Szili János élete

mert kiadtak bennünket munkára. Em má Oroszországba van. Tizenhat őszén Muron városba kerűtem. Ez az Oka foló mellett van. Itt vótam két évig. Itt má a magyar vöröskereszten kërësztu kaptunk élelmet. Vót má fére rakott pénzem is, és ha éhes vótam, burkit vettem. Ez ollan buktaféle kenyér, ami nagyon ócsó vót. Itt ért bennünket a pétervári forradalom is. Az oroszoktu mindent megtudtunk. Ekko má én is beszélem oroszu. A vörösöket ëgy éjje lefegyverezték, de a másik éjje annyi vörös lovas gyütt, hogy visszaszerezték a hatalmat. Vót ollan magyar, aki beat vörös katonának. Ezëk arra számítottak, hogyha végë lësz a forradalomnak, beszámítják e magatartásukat, és hazamehetnek. Jó füzetest, kosztot mëg ruhát ajánlottak nekik. A rabok, foglolc védelmére, őrzésére is magyar katonákat állitoítak. Maromba ezerkilencszáztizennyóc őszén kiplakátóták, hogy azok a magyarok, akik munkán vannak, nëm rabok, jelënkëzzenek, és hazamehetnek. írták azt is, hegy akik jól érzik magukat, maradhatnak. Igaz, hogy szökni a legnehezebb időkbe së próbátam, inast mëg má jól is éreztem magamat, hazaiakra csak akko gondólam, ha levelet kaptam. Megtanultam oroszu, szerettek, ahol dogoztam, sok vót az ismerősöm, de amiko elóvastam a plakátot, egyszerre efogott a honvágy. Megkötözni së tudtak vóna. Jelënkëztem. Moszkvába vüttek bennünket. Itt csak annyit várattak velünk, mig ëgy szerelvényre való magyar össze nëm gyűlt. Moszkvábu eljövet Minszkbe át mëg a vonalunk. Em má Fejéroroszország nagyvárosa vót. Ehessek is vótunk, mëg gondótuk, veszünk valami útravalót, leszátunk a vonatni. Siettünk a vásárlássa, de mire páron odaértünk, a vonatnak hűlt helét tálátuk. Benne vót az én bőröndöm is, ruhanemű, fényképek, pénz, minden. A zsebembe csak annyi pénzt tettem, hogy apróságra ölég lëgyën. Az állomásná aztá emondtuk, hogyan jártunk, és kérdeztük, hogyan tudunk utánnuk mënni? Segítettek rajiunk, ëgy következő szerelvénnyé mentünk a többiek után. Mire a vót szerelvényünket megtalátuk, má ki vót söpörvö. Orsán vettek át bennünket a németek. Kioktattak, hogyan viselkedjünk, mit mondhatunk cl, mit hagassunk el odahaza. Fogságba nëm vót velem hërnyéki, de közelbe lakó së. Ott találkoztam a dömeföldi Tót Jóskáva, a bagladi Babolcsai Ferencce, a lovászi Hóbor Imrévé, mëg a zalaszengyörgyi Takács Károlla. A németek Lengyelországba, Hóimba vüttek, és itt tartottak négy hétig megfigyelés alatt. A következő állomás Pozsony, és inne má csak a huszasokho Kanizsára. Itt aztá megint kezdődött a kihallgatás. Sokszo más-más szeméinél: költött emondanom, miko, hol, miilen körülmények között kerűtem fogságba, hová vüttek, mit csinátak velem, hol dogoztam, . . . Ezerkilencszáztizennyóc október huszadikán érkeztünk Kanizsára, huszonötödikén hazaengedtek szabadságra karácsonyig. Szerencsémre arra mëg végë lëtt a háborúnak, és nëm is köllött visszamennem. Mig távol vótam, apámék tizenhatba a régi házat lebontották, és hetébe fölépítették ezt, ami mast is áll. Miko hazamentem, én is segítettem otthon dógozni, gazdákodni. Minden gyerek otthon vót még. Kati mëg Rozi ment férhö csak. Jó munkaerő vót öszszütt. Ezerkilencszázhuszonegy január tizenkilencedilién nősűtem. Feleségemet Ferinc Annának híták Ő ezernyócszázkilencvenhat október tizedikén született Ze-