Közlemények Zala megye közgyűjteményeinek kutatásaiból - Zalai Gyűjtemény 12. (Zalaegerszeg, 1979)
Petánovics Katalin: „Mesterkedő" takácsok
Gyakran előfordult, hogy szövés közben elszakadt a láncfonál. A lelkiismeretes takács, ha idejében észrevette, megkötötte, ha később jött rá a hibára, visszabontotta a vásznat, s kijavította. De a XX. századi takács már nem bajlódott ilyen apróságokkal. Kivágta a szakadt fonal csüngő végét, és acélfogú vászonfésűvel, vagy villával, késheggyel a többi szálat a rés felé húzta, hogy eltüntesse. Minél sűrűbb a vászon, annál könnyebb a hézagot kitölteni. Természetesen a háziasszonyok nem szerették a szávesztéses vásznat, mert a mosás és használat következtében hamar előbukkantak a hibák. Az effajta fogásokat az asszonyok mesterkedtesnek nevezték, a takácsot pedig megszólták. De mit tehettek volna mást? Nem válogathattak a mesterek között, s ha szövetni akartak, újra csak visszamentek. Ahogy az asszonyok kifogást emeltek egyes takácsokkal szemben, a takácsok ugyanúgy haragudtak néhány megrendelőjükre. Ezeket megtréfálták, „bosszút álltak rajtuk." Levágták körmüket, s beleszőtték a vászonba. Ha ing vagy gatya készült a vászonból, szúrta őket. Észrevenni nem lehetett, mert a mosásnál a köröm is kifehéredett. A jó szövetőt viszont megbecsülték, megtisztelték. Olyan vásznat szőttek neki, „mint a parancsolat". Se nem sűrűt, mert az nagyon törik, sem nem ritkát, ez nagyon összemegy a mosásban. Közepeset, ebben mosáskor „mozog a szál." Erős és rugalmas. A jó szövetőhöz maga vitte el a takács az árut. Levágta a szövőszékből a kész vásznat, bedobta az asztal alá, és rőtönként húzta, hajtogatta össze. Ez volt a takács csomag. Beletette a szövető zsákjába, hátára vette, s vitte. A gazdaasszony ezért a külön szívességért gazdagon megvendégelte a takácsot, sőt még „útravalót" is csomagolt neki. Egy-egy takács — különösen már századunkban — igen nagy körzetben dolgozott. 50—100 km-ről is hoztak hozzá szövetnivalót. A vásárra termelő takácsok pedig átlépve a megyehatárokat, felkeresték a szomszédos megyék nevezetes vásárait is, ügynökeik országszerte gyűjtötték a megrendelőket. Mindebből mégsem szabad arra gondolnunk, hogy a takácsmesterség komoly jövedelmet biztosított volna művelője számára. Még a konjunkturális időszakban sem. Olcsó, fillérekben számolható árai, vagy primitív természetbeni bérezési módjai 20 elég világosan megmutatták a mesterség esetlegességét, tőkehiányát, s a belső piac ingadozását, gyengeségét. Csak néhány városban élő vagy oda húzódó takács tudott olyan tőkét, gépesítést, munkaerőt és belső piacot létesíteni — kihasználva a háborús évek által teremtődött lehetőséget — amely meghozta a vállalkozó számára a kellő nyereséget. A II. világháború befejeződése után az ipar rohamosan hanyatlott és megszűnt. Ma már csak időtöltésből sző egy-két öreg takács régi fonalakat, vagy tiszta pamutból hímes árut, esetleg rongyszőnyeget. Az ő emlékezetük őrzi még, hogy apjuk, — és fiatal korukban ők is —• mennyit dolgoztak, és mégis milyen nehezen éltek. Éjjel 10—12 óráig ültek a székben, s hajnali háromkor már rakták a tüzet, kezdték a munkát. A borda pedig egész álló nap csúfolódott velük, fáradhatatlanul susogva: gyere, gyere, lesz, lesz! Gyere, gyere, lesz, lesz! 1 A század első évtizedeiben a sima vásznat 30—40 fillérért szőtték, a duplaveréses (csík- vagy kockavariációból álló) hímeket 1—2 tojásért vagy ezek áráért. A fölszedett hímekért a sima vászonszövés négy—ötszörösét kérték, mégsem volt megfizetve a vesződséges munka.
