Közlemények Zala megye közgyűjteményeinek kutatásaiból - Zalai Gyűjtemény 12. (Zalaegerszeg, 1979)

Petánovics Katalin: „Mesterkedő" takácsok

akart, nem a legvékonyabb fonalat tette meg Iáncfonainak, hanem a vastagabbat. Így kettős nyeresége volt: ritkább fogú bordába fűzhette, ezáltal fonalat takarított meg magának, s a vetülék beverése által sem lett nagy a láncfonal rövidülése. A minőség viszont romlott. A takács akkor is jogtalan fonalhoz jutott, ha porcos fonalat vetett föl láncnak. A láncfonalnak feszülnie kellett, így a gombolyításnál összeugrott fonal kisimult, és 25—30 rőf fonal esetében elég tekintélyes mennyiségű „felesleg" adódott. A takács mindig úgy ügyeskedett, hogy fonala maradjon. Sohasem, vagy ritkán vágott a vászonból, mert ez nem volt gazdaságos. Addig spórolt, míg összejött egy lepedőre vagy egy-két zsákra való fonala, s mikor másnak szőtt, a magáét is fölvetette, a végén pedig levágta a saját részét. 3—4 rőf esetében nem számított, ha neki jutott a roszogós vászonvég. Ezt is föl tudta használni, felesége túrósacskót varrt belőle, és eladták. Több oka volt, hogy ne a kész vászonból „vegye ki nyereségét". Először is kis darabokkal — 1 rőf, 1/2 rőf — nemigen tudott mit kezdeni. Aztán a minőség is számbajött. A vászonnak azt a végét, ahol befejezték, roszogós vászonnak nevezték. Itt ritkább és szűkebb volt a szövés, mint másutt. T. i. ahogy fogyott a láncfonal, úgy szűkült a vászon, mert a nyüstök nem tudnak teljesen kinyílni, a fogyó fonalnak nincs meg a kellő engedő ereje. így a szádnyílás kisebb lesz, a vetülékfonál nem tud jól az előtte levő szövethez tömődni, ritkább lesz a szövés. A hézagosságnak ezen kívül az is okozója volt, hogy a fölvetett és takácskenővel megkent fonal megszáradt, mire a szövés a végére ért, elvesztette rugalmasságát, emiatt sem simult jól az előbbi vetülékfonalhoz. Ha a takács levágta a megtakarított vásznat, akkor neki csak ez az utolsó fél vagy egy rőf rossz minőségű vászon jutott volna, ami nemcsak hogy szemes, hanem mosásban szinte semmivé zsugorodott. De nem lehetett levágni a vászon elejéből sem, mert azt azonnal észrevette volna a szövető asszony. Ugyanis a vászon kezdeténél van az ún. sodrás, ahol a láncfonalat hozzásodorják a nyüstben maradt szálakhoz.

19 Amikor levágják a kész vásznat, 3—4 cm hosszú rojt marad a szélén. Ha innét venné el a takács a vásznat, nem lenne rajta rojt, 3—4 cm szélesen ki kellene bontania a vetüléket, hogy pótolja a hiányzó rojtot, és a háziasszony ne fogjon gyanút. De még így is meglátszott volna a turpisság, mert a vászon eleje még nem hullámos, (azaz a láncfonal a kevés bevert vetülék miatt még nem görbült meg annyira, mint a későbbiek folyamán), és nem oly sima, mint a vászon többi része, hanem kócos. Többször említettük, hogy a fölvetett láncfonalat takácskenővel bekenik, ezáltal a fonal szőrei lesimulnak. Viszont a vászon elejét nem kenhették meg alaposan, mert a láncfonal itt van a nyüst rojtjaihoz sodorva, és erős kenés esetén — gyökérkefével! — félő volt, hogy szétbomlanak a sodratok. Emiatt kócosabb a vászon kezdő része a többinél. A tapasztalt szövető asszony ebből is látta volna, hogy vásznát megdézsmálták. Még egy lehetőséget említek a szövéssel kapcsolatban, amely nem anyagban, legfeljebb időben hozott nyereséget a takács számára. 19 A nyüst befűzése igen hosszadalmas munka. Ezen úgy segítenek, hogy nem szövik le sohasem az utolsó centiméterig a láncfonalat, hanem mindig a nyüstben hagynak kb. 20 cm hosszú rojtot, amihez hozzásodorják az új láncfonalakat.