Közlemények Zala megye közgyűjteményeinek kutatásaiból - Zalai Gyűjtemény 12. (Zalaegerszeg, 1979)

Petánovics Katalin: „Mesterkedő" takácsok

gára". Mikor eljött az ideje, hogy a fonalat a szövőszékre fölvessék, akkor elhívták az asszonyt és a takács mondta neki: „Nédd, ennyi meg ennyi réfbe hoztad a fonalat, légy itt, míg vetem". Ha az asszony nem akarta végigülni a sokszor 4—5 órát is igénybevevő vetést, akkor néhány gombolyagot fölmotolláltattak vele, s szemük előtt kénytelen volt bevallani, hogy nincs meg az általa bemondott fonalmennyiség. Az asszonyok a fonallal úgy csaltak, hogy kevesebb szálat motolláltak fel, mint amennyi egy rőf vászonba kellett, vagy motollájukat rövidebbre állították egy rőfnél. Sokszor pedig kőre tekerték a fonalat, s ez olyan súlyossá tette a gombolyagot, mintha a szükséges fonalmennyiség mind benne lett volna. Ha kezébe vette, a súlyról ezt is észrevette a takács. Előfordult, hogy az asszony vetésre készen, láncba szedve hozta el a fonalát. Ha túl könnyűnek találta a fonalmennyiséget a takács, rögtön gyanút fogott, s a láncot kinyújtott két karjához mérte, amely egy rőf hosszú volt, s azonnal kiderült, hogy az asszony motollája kisebb volt a rőfnél. Az asszonynak minden esetben pótolnia kellett a hiányt, akár úgy is. hogy fonalat kért kölcsön. Ha éppen meg volt, vagy csak egy kicsi hiányzott a fonalból, „nem szót a takács semmit, csak magába mondta : ha te becsapta, én se maradok adósod !" Íratlan szabály volt — a rendes szövetők ezt be is tartották —-, hogy a bemondottnál egy kicsivel mindig több fonalat vigyenek. Ezért a takács általában egy, vagy fél rőffel több vásznat tudott adni, mint kellett. Erre igen kényesek voltak. Az volt a jó takács, aki valamivel több vásznat adott, mint amennyit vártak tőle. Olyankor, amikor a fonal nagyon ki volt számítva, az is előfordult, hogy az utolsó rőfbe már a takács adott bélfonalat. Ennek ellenére ő mégsem járt rosszul. Egyik volt takács, akinek apja és nagybátyjai is e foglalkozást űzték, azt mondta: „Az az igazság, hogy egy takács felesége sem font, nem is termelt kendert, vagy csak igen keveset, mégis vót elég zsákjuk, lepedőjük, meg mindenük". Valóban. Fölmentek a padlásukra s a gerendákról fürtökben lógtak a különböző minőségű és vastagságú fonalak. Ezt mind „összetakarítgatta, összeügyeskedte". A csalási titkokat a világért sem árulták el egymásnak, és nem is nappal, hanem késő este csinálták, amikor már nem jöhetett hozzájuk senki. Gyerekeiknek is megtiltották szigorú fenyegetéssel, hogy beszéljenek róla. Ahhoz, hogy pontosan megérthessük a takács csalási lehetőségeit, vegyük sorra vázlatosan a szövés legfontosabb elemeit, s a csalásban szerepet játszó szerszámokat. A szövés lényege: egymásra merőleges irányban haladó fonalakat meghatározott rendszerben egymással keresztezzük. A szövet hosszában haladó fonalak a láncfonalak, s ezeket olyan hosszúságban vetik föl, amilyen hosszú vásznat akarnak nyerni, és annyi fonalszálat vetnek föl, amennyi a tervezett vászonszélességnek megfelel. A láncfonalakra merőlegesek a vetülék- vagy bélfonalak. A lánc- és vetülékfonalak kereszteződéséből keletkezik maga a szövéslap. A láncfonalakat a legegyszerűbb szövés esetén két nyüstlevél szemein, majd a fésűszerű borda fogai között vezetik át. A nyüstlevelek lábítókhoz vannak erősítve, s a lábitók lenyomása által a nyüstlevelek süllyednek, illetve emelkednek, s a köztük levő szád nyíláson dobja át a takács a csónak alakú vetélőt a vetülékfonallal, s a borda lengő mozgatásával tömíti szorosra a szövetet. (2. ábra)