Közlemények Zala megye közgyűjteményeinek kutatásaiból - Zalai Gyűjtemény 12. (Zalaegerszeg, 1979)

Petánovics Katalin: „Mesterkedő" takácsok

négyszeres hossza. Ezt az alapegységet igének nevezik. Nagyobb egység a 30 igéből, azaz 120 szálból álló kötet. Minden 120. szálnál elkötötték a fonalat, azután így tekerték tovább mindaddig, amíg meg lett a 480 szál. Általában 4 kötetet —• 1 matringot — szoktak egyszer-egyszer a motollára föltekerni. Ahol az asszonyok maguk szőtték meg a fonalukat, ott a motollák mérete egy falun belül is eltérő lehetett, nem volt jelentősége."

1 Viszont a takácsos vidéken általános követelmény volt, hogy a motollarúd hossza egységes legyen, mert az eltérő méretek csaláshoz, hamis követeléshez vezettek volna. A motolláról levett fonalat fehéríteni szokták: páró sajtárban, hamulúggal, mésszel, klórral, fagyra kiterítve. A fehérített fonalból szép vászon lett, de nagyon kellett vigyázniuk, nehogy elégessék, megöljék a fonalat, vagy kivegyék az erejét, mert az ilyen fonal szakadt, mállott, méreg volt a takács számára, s rossz minőségű vásznat tudott csak belőle szőni. A gyanús fonal szálát a takács rögtön a kezébe vette, és afelé sodorta, ahogy azt a rokkán megfonták. Ha a fonal molyrágott volt, vagy elégették, a sodrás következtében elpattogott. Az asszonyok akkor mentek takácshoz, ha már összejött 15—20 rőf vászonra való fonaluk. Ilyenkor fonalasacskóba, vagy zsákba tették, lepedőbe kötötték, s vitték a takácshoz: „Mester úr, hoztunk 20 rőfbe való fonalat!" A fonalátvételnek több módja is volt. A németlakta területek takácsai funtra vették át a németajkú asszonyok fonalát. Egy font adott egy rőf vásznat. Voltak olyan vidékek, falvak is, akik nem értették a szövés módját, s csak gondolomformán tekerték a fonalat kisebb-nagyobb gombolyagba. Ilyen esetekben a takács felesége elővette a saját motolla ját, kiválasztotta a legnagyobb és a legkisebb gombolyagot, s a szövető előtt fölmotollálta mind a kettőt. Az átlagot vették alapul a várható vászonmennyiség kiszámításához. De a leggyakoribb volt az a szokás, hogy az asszonyok egy kötetet tekertek egy gombolyagba. Eléggé elterjedt már csak amiatt is, mert megkönnyítette, egyszerűbbé tette a takács számára a fonalátvételt, az asszonyok számára a vászonmennyiség kiszámolását. Ha tiszta vásznat akartak, akkor annyi vásznat vártak, amennyi fonalat vittek. Ha pamutos vásznat akartak, akkor megduplázták a rőf számát. A különböző minőségű fonalakból más-más mennyiség tett ki egy rőf vásznat: 16-osból 8 kötet; 14-esből 7 kötet; 12-esből 6 kötet; 10-esből 5 kötet; 8-asból 4 kötet; 6-osból 3 kötet. A takács tehát ránézett a hozott fonalmennyiségre, a gombolyagokra, s megérlelődött benne a csalás gondolata, ha észrevette, hogy — a szövető őt akarja becsapni, mert több fonalat mondott be a valóságnál; — ha a szövető éppen csak annyi fonalat hozott, amennyi vásznat várt, s nem hagyott rá felesleget; — ha a takács fonalat akart megtakarítani magának. A takács első gondolata az volt: „Ha te zsiván vagy (mármint a szövető), én is az leszek". Hangosan pedig azt mondta: „Majd ha vetem a fonalat, gyüjjön el!" Akkor már „izgut az asszony, mer tutta, hogy rágyüttek a turpissá16 Erről ír Szolnoky Lajos, 1950. 50. o.